Nem vagyok boldogtalan, de boldog sem vagyok. A kedélyem jó, mégis bennem van valami árnyalt szomorúság. Nem olyan letargikus, mindent feladó, remények nélküli. Csak a csendes, helyzet felismerő. Ennél rosszabb nem is lesz. Tudom milyen a boldogtalanság, volt benne részem. Ami most van, az annál sokkal, de sokkal jobb.

Az első jó pár lépést már megtettem azóta, hogy megszabadultam az életmérgezőmtől, de még mindig nem értem célt, még bízom abban, hogy ennél jobb is lehet. Csak rajtam múlik, de még nem merek, még félek ugrani, vissza, bele. Nem tudatos, csak a belsőm még nem gyűjtött elég bátorságot.

Néha úgy érzem, olyan vagyok mint egy zöld, sohasem virágzó szobanövény. Élek, felszívom a vizet, elfotoszintetizálgatok az ablakban, mert odatettek, és mert az automatikusan megy. De semmi egyéb. Most már jó lenne zöldségből emberré, sőt ismét nővé válnom.

Álmodozok róla. Sokat. Kell egy férfi, egy vonzó férfi, aki érdekel, aki beindítja a kémiát, amitől nő akarok lenni újra, igazán. Arról álmodozom, hogy végre jönni fog az, akit annyira akarok majd, hogy az utána való sóvárgás elnyomja az összes félelmemet és bizalmatlanságomat, és végre eszemet vesztem.

Hűha. Iszonyatosan jó álmodozó vagyok. Maradjunk annyiban, hogy az úton a következő lépés, az áhított cél csak rám vár.

Jó nőnek tartom magam, ha komolyan belegondolok. Persze vannak gátlásaim, melyeket a környezetemben élő férfiak generáltak, és korlátaim, melyek ebből fakadóan alakultak ki, de jó nő vagyok. Szerethető vagyok, és nagyon tudok viszont szeretni. Gondoskodó, empatikus, optimista és házias vagyok. Nem vagyok hisztis és kényes. Mindent beleadok egy kapcsolatba, ha szerelmes leszek. Természetesen vannak rossz tulajdonságaim is. De mutass olyat, akinek nincsenek?

Nem, nagyon nem szeretek veszekedni és mindent meg is teszek, hogy elkerüljem a konfliktust. Sok lehetőségem lehetett volna, én mégis egy önző, kegyetlen, zsarnokoskodó férfit választottam. Olyan lélekrablót, aki folyton csak elvett és kihasznált, anélkül hogy adott volna vagy értékelte volna amit kap.

Közel 4 év telt el azóta, hogy újrakezdtem az életem nélküle. A szívemen ejtett vérző sebek nagy része azonban nem gyógyult be. Annyira fájnak és olyan szomorúvá tesznek, hogy megbénítanak. Ahol begyógyultak a sebek, ott is friss, nagy hegek maradtak. Mindig látszani fognak, és örökre emlékeztetni fognak a bántásokra. Az emlékezet ebben az esetben pedig nagyon rossz.

Félek belekezdeni bármibe, félek ismét szeretni, adni. Már azt is elfelejtettem, hogyan kell jeleket küldeni valakinek, aki érdekel. Bárcsak látná bennem valaki az egészségeset, bárcsak vonzaná annyira, hogy meg akarna gyógyítani. Bárcsak látná valaki, hogy milyen lehetnék, ha szerethetnék úgy, a bántásoktól való félelem nélkül.

Bárcsak ne arra várnék, hogy valaki megmentsen. Bárcsak tudnám, hogyan kellene megmentenem magamat.

Eljön az idő, mikor az ember feláldozza a boldogságot, csak hogy normális élete legyen. Azonban ez nem általános, csak azokra jellemző, akiknek nem sikerül vagy nem tart sokáig a szerelem.

Általában a kezdetek kezdetén az ember boldog és erre fel is építi az életét. Nagy volumenű építkezés, minden energiáját, boldogságát, javait befekteti. Telnek az évek, mindene megvan, tulajdonképpen teljes az élete, mégis lassan elvész valami, kihal belőle a lényeg. A boldogság, a szerelem elhagyja az életét, csak a forró érzések emléke marad. Ami elég lenne egy életre neki, ha nem jelenne meg helyette a boldogtalanság.

Ha mindenünk megvan, ha nyugodtan, kényelmesen élünk szeretetben, és nem fáj semmi, akkor rendben vagyunk. De ha a lelkünket lassan, cseppenként megmérgezi valami, valaki, akkor a boldogtalanság érzése megjelenik és megkeserít mindent.

Meddig lehet boldogtalanságban élni? Hagyni a mérget hatni és tombolni? Tudni és nem tenni semmit?

- Fáradt vagyok, nagyon rossz napom volt.

Folyton ezt mondogatjuk. Elalszunk reggel, veszekszünk a főnökünkkel, hasmenésünk van, nagy a forgalom, esik és nincs nálunk ernyő. Ezt nevezzük rossznak, pedig semmi igazán rossz nem történt.

Aztán egy napon jön valami rettenetes, eljön a legszörnyűbb pillanat, amire nem gondoltunk volna soha, amire nem voltunk felkészülve, ami megváltoztatja az életünket. Elveszítünk valami, valaki fontosat. Már semmi nem lesz olyan, mint régen.

Ezek azok a pillanatok, amikor imádkozunk egy gyökérkezelésért, egy APEH ellenőrzésért, vagy hogy csak a kávénk ömöljön a ruhánkra. Amikor igazán szörnyű dolgok történnek elkezdünk imádkozni. Imádkozni egy olyan Istenhez, akiben nem is hiszünk, hogy hozza vissza azokat az apró szerencsétlenségeket és ezt a rettenetes pillanatot vonja vissza. Ekkor már semmiségnek tűnik a konyhában a csőtörés, az elveszett kulcscsomó, a defekt, a veszekedés, ami után remegünk a dühtől.

Vajon segített volna, ha tudjuk, mi jön még ezek után? Hogy éltük volna meg, ha tudtuk volna, hogy ezek voltak életünk legjobb pillanatai?

A legrosszabb, legkegyetlenebb dolog, ami létezik ezen a világon, az az ember. S talán ez nem is lenne annyira elviselhetetlen, ha a legjobb és legtisztább dolog is az ember lenne. De sajnos ez nem így van.

Különlegesnek véljük magunkat. Pedig mi vagyunk azok, akik ezzel az elméletünkkel próbáljuk igazolni, megmagyarázni a bűneinket, azaz hogy megmérgezünk, elpusztítunk mindent magunk körül és persze magunkat.

Az önzetlenség csak egy szó. Használjuk valamire, ami csak tézis, de azt hiszem, nem létezik.

Nem láttam még mindent, én nem tudhatom, mert nekem nincs gyerekem. Sokat hallom.

Azt gondolom, hogy nem születik, nem születhet senki sem rossznak, gonosznak. Azzá válni kell.

Miért bántanak emberek embert, állatot, növényt? Miért bántanak egyesek mást, vagy saját magukat? Miért nem ismerik fel a rosszat, amit tesznek? Talán örömöt okoz nekik? Öröm lehet ez igazán?

Hogyan hangozhat el egy gyerek szájából az utállak, ha a szüleihez beszél? Mit tett az a szülő, akinek a gyereke ilyet mond? Vannak gyerekek, akiknek az élete valójában boldog, mégis valamiért elégedetlenek, mégis okolják valamiért anyát és apát.

Vannak olyan szülők, akik tényleg rosszul bánnak a gyerekükkel, mégsem utálják őket. Milyen ez a világ? Hogyan kell szeretni és boldognak lenni?

Nem születik senki sem gonosznak, ennek ellenére mindenkiben van némi rossz, kialakul valami negatív érzés mások iránt, ami aztán ellenszenvet és bántást szül.

Ha vannak olyan emberek, akik rendes, tisztelettudó, szerető gyerekeket nevelnek, értékeket adnak tovább, akkor másoknak miért nem sikerül? Mi kell a saját boldogságunkhoz és mi kellhet a gyermekeink öröméhez? Gyakran nem azzal segítünk megtalálni az útjukat, hogy mindent megadunk, amire vágynak. Sokszor úgy óvjuk meg őket, úgy biztosítjuk számukra a megfelelő értékrendet, boldogságot, hogy nemet mondunk.

Ismerek egy özvegyasszonyt, aki látszólag mindent megtett a gyermekeiért. Mégsem becsülték semmire, tiszteletet, szeretetet vissza nem kapott. A fejéhez vágták, hogy rossz anya volt, annak ellenére, hogy az életét végig dolgozta, biztosította az otthont, szerette a gyerekeit, bármikor ha kértek, odaadta. Aztán egy idő után már nem kértek csak közölték vele, hogy elveszik ami kell. Végül már nem is szóltak róla, csak eltűntek a dolgok, a pénz. A fiatalok házat akartak, saját otthont 5 gyerekkel, munka nélkül. Az özvegyasszony házára - ami nagy volt, ahol évekig együtt laktak, és viszonylag jól megvoltak - bejegyzett jelzálog nélkül nem ment volna. Egy szülő hogyan is mondhatna nemet, ha a gyerekének segítség kell? Most már a szülői ház sincs. Elvitte a bank. Nincs meg az utolsó menedék, ahová bármikor visszamehettek volna, ahol az anya nyugodtan öregedhetne meg. Nincs semmi, csak a kilátástalanság. Nincsen jövő, nincs esély némi boldogságra. És hogy ki a hibás? Talán ez már nem is fontos.

Naplóírás. Mire jó ez? Minden nap ugyan azt a semmit, ugyan azt a gondolat szemetet tudnám ideírni. Semmi értelme. Nekem is unalmas, hát még a véletlenül idetévedt olvasónak. Persze papír alapon meg van, de azt hiszem téged megkíméllek. Nem erőltetem ezt, hiszen nem megy. A lehangoltságból mindenkinek elege van. Mostanában pedig ez a jellemző rám.

Nem, még nem rántották ki a lábam alól a talajt, de már megfogták a két sarkát és nekifeszültek. Hogy mit vártam? Nem ezt. Reményekkel tele rajzoltam a két keresztező vonalkát a lapra. Mellé álltam. Az ügy mellé. Most mégis kilátástalan, folytonos áttervezés az életem. Néha siratom, amit felváltott az új, máskor meg arra várok, hogy az új végül pontot tegyen a régire, rám, és elhozza a változást nekem is. A változás gyakran jó. Miért is tartok akkor tőle? A kétségbeesett félelem és a fékezhetetlen elszántság váltogatja egymást bennem.

Régen talán könnyedén annyit kérdeztem volna: mi történhet? Azonban az elmúlt idő, a szükségszerű tapasztalat megfontoltabbá, vagy gyávává tett.

Hónapról hónapra élni, lemondani egyfajta életszínvonalról, keresni valami megoldást. Általában könnyebben veszem az akadályokat, általában nem ijedek meg egykönnyen, bízok magamban. Mégis mindig a lendületvétel előtt kicsit visszatorpanok, veszek egy nagy levegőt, erőt gyűjtök. Egyre több időre van szükségem.

Aztán mégis eljutok oda, hogy menni fog, mert mennie kell. Más lehetőség nincs. Hogyan fogom csinálni? Majd akkor kiderül. Addig fölösleges időpocsékolás lenne ezen rágódni. Elvesztegetett idő. Nem én szerválok. Ha ideér a labda, visszaütöm.

Sokáig vártam rád. Sokáig reménykedtem, hogy végre velem tartasz, beszélsz hozzám, megfogod a kezem, haza kísérsz, belém szeretsz, és nem tudsz elhagyni többé. Eljössz újra, meg újra, megcsókolsz, átölelsz, magadévá teszel. Bíztam benne, hogy lesz lehetőségem bizonyítani, hogy kellek neked, kellesz nekem, hogy számíthatsz rám, hogy törődök veled.

Elképzeltem, hogy lassan egymás sejtjeibe isszuk magunkat, hogy többé nem tudunk élni egymás nélkül. Láttam magam előtt, ahogy tervezgetünk, otthont építünk és gyermekeket nemzünk, szeretjük, megbecsüljük egymást. Létrehozzuk a csodát, ami olyan egyszerűen hangzik, mégis olyan összetett, bonyolult, és nehéz, hogy sokaknak nem is sikerül.

Megpróbáltam volna veled. De hiába minden várakozás, remény, ábránd. Neked és nekem nem lesz valósággá. Te már mással próbáltad a magatok csodáját. Mit akarsz még tőlem? Miért festesz újabb és újabb meséket? Lassanként adsz, mutatsz egy-egy áhított tulajdonságot, apró kedvességet, táplálékot a fantáziámnak. Miért tartasz álom és valóság határán? Mit remélhetek én még? Nem tudod és nem is akarod igazivá varázsolni az ábrándjaimat. Meddig játsszuk e céltalan, fájó játékot? Neked nincs szükséged rám.

Ellenben nekem szükségem lenne rád, vagy valakire. El kellene szakadnom tőled, hiszen igazán még kapcsolatban sem vagyunk. Mégis jól esik ez a kín, e reménytelen függőség. Feloldja és elpárologtatja a magányomat.

A földgolyó fordul, a nap ismét felkel, egyik lábamat rakom a másik elé. Mennem kell tovább. Ne írj többet, ne gyere utánam. Nem válaszolok, nem állok, nem állhatok meg. 

"Van-e ember, aki élt már szerelemben, és feledni tudja mit érzett?" /Michal Rosa/

Kezdesz megőrülni, úgy érzed kibírhatatlan ez a fajta magány. Úgy érzed, te is részese akarsz lenni valaminek, hogy te is vágysz rá eszeveszettül. De közben elügyetlenkedsz mindent, úgy viselkedsz, mint egy éretlen kamasz. Gondolatban gyakran eljátszod, hogy belevaló és rámenős vagy, de valóság mindig messze elmarad a képzelettől. Miért? Mert nem tudsz kifordulni magadból, mert te vagy és nem más. Mert nem vagy belevaló, sem rámenős. Neked ahhoz idő kell. Neked a huncutság, csak a gátláshatár átlépése után megy.

Aztán jön a továbbkapcsolás: Akkor te, mindenféle képzeletbeli tulajdonság hiányában már nem is kellesz senkinek? Mert ami nem látszik, az nincs is? Senki sincs, aki észrevenné benned? Senkinek sem vagy elég vonzó? Senki sem elég bátor hozzád?

Eltöprengsz azon, hogy mégis mit is kell tudnia egy mai nőnek ahhoz, hogy az a fajta magány mesze elkerülje. De rájössz, képtelen vagy úgy tenni, úgy viselkedni. Távol áll tőled. Akkor hiú ábránd arra várni, hogy a férfi udvaroljon, hogy a férfi férfi legyen ebben a játékban? Azaz ha te nem udvarolsz, nem kezdeményezel, akkor várhatsz halálig? Akarsz addig várni? Nem.

Szerelmet akarsz te is, mint mindenki más. A bizsergető, sóvárgó, szenvedélyes, tüzes érzést, mely képessé tesz a boldogságra, mely akaratodon kívül rabságba ránt és mégis felszabadít. Csak azért, hogy biztos lehess benne: élsz.

1. találkozás: Néz. Néz? Mit néz? Engem? Nem rossz.

2. találkozás: Itt van. Néz. Magas. Szép a keze. Tetszik? Nem is tudom.

3. nem találkozás: Nem jött. De miért? Hol van?

4. nem találkozás: Hol lehet? Ennyi volt? Ez nem sok.

Ezek után napokig nem láttam, és már nem is vártam.

3. találkozás: Elment mellettem. Itt van. Örülök. Miért is? Nem vett észre. Leült mögém. Beszélget. Most vett észre.

4. találkozás: Kedves hang „Szabad lesz?”, „Igen.” Leült mellém. Leült. Mellém. Mit csináljak a kezemmel, az arcommal. Mosolyognom kell. Nem, fapofa. Búcsúzásképp szép napot kívánt. Vigyorgok. Nem kellene.

5. találkozás: Velem szemben állt meg. Köszönt. Meglepődtem, és leblokkoltam, de valami visszaköszönés félét mégis kipréseltem magamból. Nézzük egymást, néha elmosolyodok. Tetszik. Mondhatni, hogy tetszik. De talán csak azért, mert észrevett. De miért vett észre? Miért most? Hol volt eddig?

6. találkozás: Mintha régi ismerősök lennénk, automatikusan köszönünk. Valahol mögöttem ült le. Mennem kell, felállok. Keresem, de nem látom sehol. Sétálok hazafelé, hátul ül, távozóban engem néz, rámosolygok. Integetnem kellett volna. Vidám a napom. De miért?

Olyan kevés inger ér, hogy már ettől megmozdul bennem valami? Ez elég lehangoló. De most nem tudok negatív lenni. Várom a következőt, hozzá igazítom a napom. Ebből is mekkora pofára esés lesz! Mégsem tudok nem örülni, nem nevetni, borús lenni.

A reményt tényleg nem lehet kiölni az emberből? Semmivel? Mindig történik valami, egy csöppnyi fény mindig felgyúl a távolban.

"Kérdezd csak meg a csendet, mely körülvesz, mikor álmatlanul fetrengsz
 ágyadon, a könnyedet, mely letörletlenül pereg pillád alól, a kiáltásod,
 amelynek visszhangja nincsen, kérdezd meg őket, van-e valakid?"

B. Radó Lili
költő, ifjúsági író, műfordító
1896. június 5. — 1977. szeptember 19.

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni sem mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos húsát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magma elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

/Szabó Lőrinc/

Nektek mégis mi a fene bajotok van? Jobb, ha elhiszitek nekem, nem jó egyedül. Ha a saját bőrötökön tapasztalnátok meg, talán hatásosabb lenne, de remélem ez sohasem történik meg.

Az egyéni sérelmek, apró botlások, ügyetlenségek tényleg annyira fontosak, annyira felháborítóak, hogy érdemes miattuk veszekedésbe bonyolódni? A mindennapi problémákon marjátok egymást, és lépésről lépésre távolodtok el az igazi család képétől. Hogyan hagyhatjátok ezt? Fel nem foghatom. A veszekedések nagy része apró butaságokról szólnak, amelyek miatt nem érdemes kockára tenni mindent. Még perceket sem érdemes áldozni az életünkből ezekre a hülyeségekre. Pedig sokak pazarolnak órákat, napokat, éveket ezekre az apró butaságokra, csak hogy nekik legyen igazuk. Gondoltatok már arra, hogy ha majd egyszer visszanéztek, akkor mit láttok? Minden keserűség nélkül, elégedetten fogjátok tudni mondani, hogy én mindent megtettem, hogy harmonikus és boldog volt?

Tényleg akkora katasztrófa lenne, ha egy kicsit megerőltetnétek magatokat? Elég régen vagytok már együtt ahhoz, hogy tudjátok mi az ami a másiknak fontos, ami a másiknak örömet okoz. Ti mégis már csak azért sem teszitek?

Olyan, mintha már egy csöppnyi együttérzés sem lenne bennetek a párotok iránt. Nem gondoltok arra, hogy ő is rágódik. Nem próbáljátok meg kitalálni, hogy ő mit érezhet, bele sem képzelitek egy kicsit sem magatokat az ő helyébe. Sőt, már eljutottatok arra a pontra, hogy képtelenek vagytok nem a rosszat feltételezni egymásról. Azaz gyakran elhangzik a mondat: Azért csinálja, hogy velem kiszúrjon! De miért? Nincs már bennetek szeretet?  A szerelem halvány szikrája? Ha tudod valakiről, hogy szeret, akkor tudnod kell azt is, hogy nem szándékosan bánt, vagy hogy nem azért tesz valamit, hogy bántson. Másoknak többet is megbocsátasz, a párodnak miért nem?

Előfordul még, hogy csak úgy megölelitek, megsimogatjátok, megcsókoljátok egymást? Előfordul még, hogy kedvesek vagytok egymáshoz? Így képzeltétek el ezelőtt 10 évvel? Milyen példát mutattok a gyerekeiteknek? Ők boldogok? Ezen kívül még mi lehet fontosabb az életben?

Mondhatnátok, hogy nincs közöm hozzá, de nem lenne igazatok, a családotok része vagyok, ti tettetek azzá. Valamint tudom, hogy miről beszélek. Velem megtörtént.

Kettőn, kettőtökön áll a vásár. Itt nem lehet ujjal mutogatni!

2011.06.19.

Meredten bámulom a közterületi lámpa körül cikázó molylepkéket. Azon a ponton beleég a szemembe a fény, és bárhová nézek látom.

Talán így égnek bele az emberek a szívünkbe is. Ha sokáig figyelünk rájuk, akkor megmaradnak bennünk, akkor emlékezünk rájuk.

Én téged nézlek, beleégtél a szemembe. Te merre nézel? Miért nem figyelsz rám?

Nem én világítok a legfényesebben.

A bárándi erdőt kiírtották egy elég nagy területen. Egyik nap a tél vége felé favágók jöttek nagy láncfűrészekkel és elkezdték kivágni a fákat. Hatalmas fenyőket, nyírfákat, tölgyeket, akácokat. Napokig tartott a mészárlás. Nem maradt más, csak rengeteg csonk, melyek bénultan, immár teljes mozdulatlanul meredtek ki a földből. A terület egyik szegletében pedig a levágott "végtagok", méretes farönkök rakásban várták a sorsukat.

Majd már egy szép tavaszi napon, mikor a természet új életre ébred, e szomorú csonkmezőn folytatódott az erdő teljes, végső felszámolása. Jött egy mélykotró és egyenként, lassú és közel sem könnyű munkával tépte, ásta ki a meghalt fák még élő gyökerét. Azok csonkkal lefelé feküdtek a földön, a fő- és hajszálgyökerek az égnek meredtek. Nagyon hasonlított egy csata utáni harcmezőre. Ennek már több hete, és azóta is ott hevernek a fák haldokló gyökerei kiterítve, kifacsarva a feltúrt, feldúlt földön.

Fájdalmas és rettenetes nézni, ahogy az utolsó leheletükkel még kihajtottak, és a földtől külön, de mégis életben, tehetetlenül teszik, amire születtek. Nem is tudnak mást tenni.

Apró hajtások, apró lombos ágak nőttek ki a csonkokból, a gyökerekből. Mindhiába.

Nem tudom mit építenek itt, és végképp nem tudom, hogy szükséges-e az nekünk. De azt biztosan tudom, hogy lett volna olyan hely ezen a bolygón, ahol kevesebb kárral is megvalósulhatott volna, bármi legyen is az.

Monoton körforgás nap, nap után. Ugyanazon elgyötört arcok reggel álmosan, este fáradtan. Mintha ismerősök lennénk, de mégsem vagyunk azok. Hiszen nem tudjuk egymás nevét, címét, vágyait. Csak azt tudjuk egymásról, hogy mindig beszélget, fehér sapkája van, nagy szatyrokkal jön, csak a sport rovatot olvassa el, mindig jegyet vesz, sohasem ül le, kizárólag egyenruha van rajta. Találkozunk minden nap a buszon, az utcán, reggel, este, munkába menet, vagy munkából jövet. Látjuk egymást megöregedni, látjuk a monotonan múló időt. Itt ez idő alatt megérezzük egy rövid, de felismerhető pillanatban, hogy ennyi az élet.

Melléd feküdnék, hozzád bújnék, megölelnélek, de sajnos az én világomban te csak online létezel. Vonzódni valakihez, aki csak betű, szó, mondat, aki csak kimondott érzések és információk, adatok, aki csak két dimenziós.

A nap végén már csak azt várom, hogy egy pár üzenetet válthassak veled és amikor elkésem a lehetőséget, akkor csalódott vagyok. Nem jó ez így. Ilyenek manapság az emberi kapcsolatok? Érintkezni szeretnénk valahogyan, és már azzal is megelégszünk, ha kapunk pár levelet, üzenetet.

Hozzád akarok érni a két kezemmel, a testemmel. Valóságot, igazit szeretnék. Nem tudom milyen lesz, de ez nem is lényeges. Nem tudhatunk mindent, és így a jó.

Hozzád bújnék.

Megölelnélek.

Nem haragszom. Ugyan miért is haragudnék? Hiszen a kérésemmel kiprovokáltam az elutasítást. A kérésbe az ember a vágyait, az óhajait foglalja bele. Az elutasítást azért nehéz elviselni, mert akkor döbbenünk rá, hogy a tervek, a vágyak nem egyeznek a vágy tárgyának óhajával, tervével. De attól még nem törvényszerű, hogy a nemleges válasz sértődöttséget, vagy haragot váltson ki. Hiszen el kell fogadnunk, hogy a kérés végkimenetele számunkra negatív is lehet. Mert a válasz, a felelet milyensége attól függ, akinek a kérdést címeztük. Azaz nem mi határozzuk meg.

Semmi más nincs bennem, csak a fájdalom okozta szomorúság az öröm megszerzésének elvesztése miatt.

Az nem jó, ha 2 ember nem azonos hévvel van egymás iránt. Persze van, aki megelégszik kicsivel is, van akinek a kevés is elég. Én nem ilyen vagyok. Szeretném, ha az érzelmeim tárgya legalább olyan erősen akarna és ragaszkodna, mint amennyire én kötődöm.

2010.12.15.

Dilis vagyok. Kinek kellhetnék? Vannak emberek, akik szeretnek, de nem is tudom, hogy miért. Illetve vannak, akik nem, annak persze meg van az oka. És vannak, akik nem is tudják, hogy létezek.

Mikor lesz az, amikor valaki nem azért szeret, mert a családom, a barátom, a ... Várjunk. Ki az aki szeret egyáltalán? Nem tudom. A felsoroltakon kívül van olyan még? Lehet, hogy nincs. De talán nem is kell. Elég még 1 fő. Na jó. Nem elég! Azt az 1-et még követhetné 2 vagy 3. Ahhoz azonban azt az 1-et meg kellene találni.

Így megint elérkeztünk oda, hogy én egy dilis, furcsa lány vagyok, különleges ábrándokkal. Kinek kellenék?

Egy filmben hallottam. Nagyon tetszik. Nagyon szomorú.

A nagy szélben, a viharban repülnek, szállnak az angyalok, lebegnek a sírja fölött.

Én ások egy olyan mély gödröt, mint a szerelmem,

és eltemetem az emlékét oda.

És ott álltál velem szemben az ajtóban, én épp telefonáltam, neked menned kellett. Csak felém dobtad azt a csókot, spontán, gondolkodás nélkül, majd szélesen elmosolyodtál, sarkon fordultál és el is tűntél. Talán egy pillanatra a tekintetedből kivillant, hogy te is meglepődtél magadon. Nekem fülig ért a szám, és vidáman, némileg meghökkenve visszaintegettem. 2 percre rá, mikor ismételten végigfuttattam az eseményeket, jöttem rá, hogy itt történt valami. És ezzel te is tisztában vagy.

Szeretek veled beszélgetni nagyon, megértjük egymást mindenben, de én ... én nem gondoltam rád sehogy. Barátnak erős. Talán egy jó és kedves kolléga? Nem tudom mit is gondoltam. De a mostani beszélgetésünk más volt. Csak néztelek. Megnyugtatott a szemedben az aggódás miattam. Oda voltam azért, ahogy fel akartál vidítani, ahogy nevettél rám, velem. Elkábított a testbeszéded, a gesztusaid. A vékony póló mellkasnál kidomborodott, a farmer csípőben keskeny, és hátul is megfelelően sejtet. Pont annyi, amennyi ahhoz kell, hogy megfelelően tudjak fantáziálni.

De ...

Én házi nyúlra nem lövök! És most mégis vérengző vadászatra indulnék a nyúl ketreceknél! Ráadásul minden vágyam az, hogy ezt a nyúllal is közöljem. Hátha ő is benne van!

Már több ismerősömmel megállapítottuk, hogy a magyarok nem tudnak vitázni. Hiányzik, nem alakult ki ezen képességük. Nálunk a viták vagy kiabálásba, vagy verekedésbe, vagy életig tartó haragba fulladnak.

Az esetek többségében a hangadónak, a legnagyobb szájúnak nincsenek érvei indokai, nem tudja nézetét kutatási eredményekkel, kellő tapasztalati példákkal alátámasztani, mégis állítja, hogy igaza van, azért mert csak! Ezek után pedig jön a fizikai erőnlét fitogtatása, valamint a fenyegetőzés, és végül a bunyó. Persze azért, mert a gyengébbiknek is nagy az arca, és biztos benne, hogy neki igaza van, nem enged a 21-ből, meg nehogymá!

Éjszaka a kocsmából hazafelé menet persze hol máshol lehet az igazi nézet eltérést, illetve nézet egyeztetést lefolytatni, az utca túloldalán pont az én házammal szemben. Néha mulatságos, néha felháborító.

Ehhez a témához kapcsolódóan had melléklejem az alábbi videót, és annak is a 6:50-től kezdődő részét!

Egy csodálatos világról álmodom. Valahogy vissza kellene térnem a valóságba. De az olyan messze van az álomtól, hogy már lélekbemarkolóan fáj. Miért keressük görcsösen a másik felünket, a párunkat? Miért nem jó egyedül? Miért nem érezzük egésznek magunkat nélküle?

Leteszem a könyvet, és azon gondolkodom, hogy az író tapasztalatból írt ilyen álomszerű dolgokról? Létezik az a fajta harmónia, vagy csak ábránd? Elérhető valaha is az a boldogság? Szabad ahhoz az eszményképhez igazítani a reményeinket?

Nem tudom. Minden esetre ilyen sóvárgással a szívünkben, még ha fikció is a regénybeli egymásra találás, nehéz megelégedni bármivel, amivel eddig találkoztunk. Hiszen ki ne vágyna hasonló szerelemre, és ki ne érezné, hogy a lehetséges messze elmarad a várttól?

Mr. Knightley nem létezik. Én pedig nem vagyok Emma Woodhouse. Rengetegszer olvastam el, sokszor néztem meg, és mindannyiszor szomorú lettem tőle, még ha Jane Austen története jól is végződik.

Bánt. Nagyon egyértelműen, nyíltan és durván. Csak éppen azt nem tudom, hogy miért. Már rengetegszer átgondoltam, hogy mennyiben változtam ahhoz képest, amikor még kedvelt és nem bántott. Nem lettem okosabb. Sok minden megváltozott, ő is.

Mondhatni, hogy az élettársam, a napom harmadát vele töltöm. Igaz, nem én választottam, készen kaptam őt. Eleinte jóban voltunk, bár annyira távol állunk egymástól gondolatokban, érzésekben, hogy a helyzetből fakadóan sok toleranciával működött csak ez a kapcsolat. De működött, és talán elsősorban azért, mert nem ismertük egymást jól, ezért arra sem jöhettünk rá, hogy valójában nem kedveljük egymást. De ez butaság is. Én kedvelem őt. Kedvelem és elfogadom annyira, hogy vígan meglennénk a nap harmadában.

Megpróbáltam kiugrasztani a nyulat a bokorból, hiszen mindig minden vitánk során legalább kétszer elhangzik a szájából, hogy ő nem fog hazudni, ő mindig őszinte, mindig igazat mond. Gondoltam ha szemtől szemben rákérdezek arra, hogy mi a probléma kettőnk között, biztosan kapok őszinte választ. Nem bírom tovább a bizonytalanságot, azaz ha hiba van, csak úgy tudok változtatni rajta, hogy tudom mi az. Nos. Én még mindig hiszek a mesékben. Őszinte választ? Szemtől szemben? Nevetséges vagyok. Azt nem kaptam. Csak fellengzős, kioktató, magyarázkodó, lekezelő, megalázó előadást, amelynek a furcsán becsomagolt értelme az volt, hogy nincs velem semmi baja, hülye vagyok, képzelődök. Na ha ez képzelődés, akkor már a kritikus fajta, azt hiszem orvoshoz kéne mennem.

Azt gondoltam, ha ő így, akkor én miért változtassak, miért igyekezzek. Megkérdeztem, megtettem, amit meg kellett, ennyi. Ha megfeszülök sem fogom tudni kitalálni, de nem is kell, hiszen nincs is velem semmi baja. Tehát magas ívben teszek rá, úgy csinálok, mintha nem érezném hogy feszültség van. Nem foglalkozom vele. Igen, és én azt hittem ezt lehet így csinálni. Hiszen reggel bemegyek, délután haza jövök, azt a 9 órát ki lehet bírni. Hát a fenét! Nem lehet.

Engem ne kezeljen le, ne alázzon meg nap mint nap. Nem gondolom, hogy bármi joga meglenne erre bárkinek, főleg nem neki. Ezt nem lehet szó nélkül hosszú távon elviselni. De ha kardot rántok, akkor itt véres harc lesz. Már pedig kardot rántok, mert nem akarok elmenni innen.

"Késő most már mindezt újra átgondolni, elkésett a békevágy.

Késő már a múltat újra értelmezni, kényszerpályán a világ."

A felelőtlenség jó és izgalmas. De csak addig, míg bele nem futunk valamibe. Ha valami vissza nem fordítható hibát követünk el, ha valami olyan hülyeséget csinálunk, amivel másoknak fájdalmat okozunk, akkor már nem tűnik olyan vidámnak.

Nem vagyok az a felelőtlen típus, csak szeretnék az lenni, vagy mégsem? Megpróbáltam kicsit ellazulni, és olyat tenni, amit nem szoktam. De attól tartok, hogy én nem vagyok ebben jó. Attól tartok, hogy belefutottam valamibe. Először és utoljára! Ha ezt megúszom, akkor minden másképp lesz, ha nem akkor is. Nincs több felelőtlenség, ne erőltessük ha nem megy. Tudatosság lesz. Jobban szeretem én irányítani a dolgokat, nem szeretem ha a maguk feje után mennek.

Itt a lehetőség előttem. Semmi mást nem kellene tennem, csak hívnom kellene a férfit, aki kedvel annyira, hogy jönne is. Pedig még nem is ismer, nem is látott soha. Csak azt ismeri, amit itt mutatok magamból. Egy kis szelete ez annak, ami vagyok. A hétköznapi lány, aki munkába jár, aki lenyírja itthon a füvet, aki éjszakáig ül a net előtt, aki szereti a csokifagyit, aki nehezen viseli az elvárásokat, az elképzelhetetlen számára.

Ezért én félek. Félek az elutasítástól. De ez nem olyan félelem, mint amilyet általában érzünk. Nem a magasságtól, a kutyáktól, az öregedéstől, a haláltól való rettegéshez hasonló. Ez egy lelki dolog, ami a tapasztalatok alapján alakult ki, és ami attól óv meg, hogy ismét elkövessünk hibákat, hogy újra kudarcokat éljünk át.

Félek attól, hogy elutasít, és attól, hogy el kell utasítanom. Félek a csalódástól, hiszen a távolság és a felszínes ismertség miatt még nagyobb a rizikó. Még az elsődleges szűrőn sem estünk át, azaz hogy tetszik-e számunkra a másik. A külsőségek fontosak. Aki azt mondja, hogy nem, az vagy látássérült, vagy bolond. Persze mindenkinek más tetszik, valaki a csupasz, más a szőrös mellkasért van oda.

Én nem ítélek hamar. Szinte mindig adok esélyt mindenkinek bizonyítani. Sohasem utasítok el semmit, amit egyáltalán nem ismerek. Viszont ha már megismertem, már reményt adtam neki, akkor hogyan mondom meg, hogy nem kell, hogy nem tetszik? Ez egy étel, egy zene, egy film esetében egyszerű. De egy ember esetében nehéz, irgalmatlanul nehéz. Én nem szeretek másokat bántani, nem okoz örömet.

Kusza gondolatok, kusza érzések. Illatos férfiak, akik vonzóak vagy így, vagy úgy. Egy kedves pillantás, huncut mosoly, izmos kar, szőrös mellkas, formás fenék. Vadak, gyengédek, szerelmesek, egyszerűek, értelmesek. Hová húzódjak, merre lépjek? Bárcsak tudnám. Nem vagyok tisztában már azzal sem, hogy mit akarok. Meg-megszédülök. Mindegyik szeret, szeretne valamiért. Mindegyik közel van, elérhető, csak egy aprócska jelzés kellene és enyém lehetne. Talán csak egy röpke pillanatig, de az enyém.

Elkábulok, az illatok, az érintések, a beszélgetések. Elképzelem őket, eljátszok a gondolattal, bele olvadok a fantáziába, egy kicsit mámoros, egy kicsit fájdalmas. Hiszen mi sem lesz belőle? Mert az egyik nős, a másik nem alkalmas hosszú távon, a harmadikat csak egy pillanat erejéig szeretném, a negyedik nem mer, vagy nem akar, az ötödik nem felel meg. Hová lettem? Itt vannak a székek, én meg a pad alatt fetrengek, gyötrődök a mindent elrontó dilemma alvadt vérében. Hogy a fene enné meg ezt az egészet. Telik az idő, és egyre nehezebb. A kor, a tapasztalat megöli a romantikát, kiöli a felelőtlenséget. A gyötrődés pedig oda vezet, ahol nem jó lenni. Ahol este egyedül bújok ágyba a vágyódással.

Egy nő egyszerre 5 férfival ringatja magát álomba, és csak azzal az eggyel nyugtatja magát, hogy legalább nem lett rossz, nem vált rosszá. Micsoda elégtétel? Pedig mindennél jobban akarna csókolni, harapni, ölelni, játszani, szeretni.

Hogy mit látott otthon? Egy nőnek meg kell tudnia azt csinálni, legyen bármilyen nehéz, fizikailag megerőltető, amit egy férfinak. Valamint azt is, amit egy nőtől egy átlagos férfiember elvár, azaz munkába jár, főz, mos, takarít, gyereket nevel.

Az édesanyja egy dolgos szombati nap előtt pénteken munka után megfőzött hétvégére, míg apja a másnapi munka előkészületeit végezte, testvére és ő pedig megtanultak hétfőre. Anyja aztán szombat reggel 7 előtt megetette a korán felkeltett gyermekeit, és az ellentmondást nem tűrő férjét, majd egész nap megpróbált lépést tartani erős, hajthatatlan férjével, a kemény fizikai munka gyakran a határait feszegette, de ez mellett végig nézte, ahogy gyermekeiből is az lesz, ami belőle.

Hát ezt látta. Neki úgy, mint az anyjának, nem volt választása. Rendes jó lány lett, de olyan dolgokat élt meg, amit a nők nagy része sosem fog. S talán neki sem kellett volna. Szereti, tiszteli a szüleit a lehető legmélyebben, nem neheztel rájuk, hiszen aki szegény, az dolgozik. Nem tehet erről senki. Volt olyan ebben a nem megszokott gyerekkorban, amire nem szívesen emlékszik, amit legalulra eltemet. Nem gondol ezekre, de nem felejti el soha. Rendes, tisztességes ember lett, de valami még sincs rendben. Hiszen megtanulta apja keménységét, az érzelmek elrejtését, de anyjától meg megtanulta a belenyugvást, a beletörődést, a megadást. Hogy mi a baj vele, én sem tudom. De érzem, tudom, nem látja őt igazán senki. Mert nem képes megmutatni.

Volt vagy 12 éves. Télen kint dolgoztak a fagyban. Nagyon fázott, de nem mert panaszkodni - hiszen csak mert volna. Eljött a pillanat, amikor már azt hitte nem bírja tovább, ordítani tudott volna, az ujjai annyira megfagytak, hogy azt hitte sohasem fogja tudni mozgatni őket. Mikor nem látták, nem figyeltek rá, a szeméből kiszakadt forró könny lefolyt az álláig, ahol már jéghideg lett és égette az arcát. Beszorította a kezeit a lába közé, és egy percig ott tartotta. Aztán folytatta tovább, azért is csinálta, azért is bírta. A nap végén, bent a meleg házban, a forró vacsora mellett valahogy aztán minden lassan felolvadt, minden lassan boldog lett, még az sem nyomasztotta, hogy másnap kezdődik elölről.

Mindenki azzal jön, hogy ne akarjam, hogy felejtsem el, rakjam félre, mert akkor talál rám. De azt senki nem tudja megmondani, hogyan ne akarjak valamit, amire vágyok. Ez nagyon hasonlít a "ne gondolj a rózsaszín elefántra" című történetre.

Lassan, de biztosan megszokom az egyedüllétet, hiszen kinek ne tetszene az, hogy nem kell senkihez alkalmazkodni, nem kell senkit elviselni? Viszont közben lehangolóan hiányzik az, hogy valaki átöleljen, megvigasztaljon egy végtelennek tűnő, lélekmarcangoló, gyűlöletes munkanap után, mikor hazaérek.

Nos. Jelenleg nincs olyan, aki ezt megtenné, ezért csak ülök a széken, félig lehúzott cipővel, 10 percig elemzek, feltárok, átértékelek, belenyugszok, gondolat rendezek. Néha kigördül 2 könnycsepp, de fölösleges is lenne letargiába döntenem magam, tehát felállok és folytatom tovább, jobb nem is időt pocsékolni az önsajnálatra. Keresem a jót, a pohár félig tele van!

Lassan, de biztosan megszokom az egyedüllétet. Annyira, hogy a mindennapi problémák megoldására már nincs szükségem senkire, mindent elintézek magam. Lassan, de nagyon lassan már nem akarok semmit, nem gondolok a rózsaszín elefántra. Hogy dögölne meg!

Annyi minden történt, és mégsem történt semmi. Eltelt 10 perc, megtettem 10 kilométert, elolvastam egy fejezetet, de mégsem történt semmi. Túl vagyok 3-4 órán, végeztem a házimunkával, játszottam a kutyával, beszéltem a barátnőmmel, de semmi sem változott.

Egy héten keresztül múlnak a percek, az órák a mindennapos teendőkkel, az élet halad a maga útján, a nap felkel és lenyugszik, de mi sem történik. Én még az vagyok, aki voltam, ott ahol voltam, egyedül az állandó, de meg nem álló, mégis megdermedt világban. Átcsúszok észrevétlenül az egyik napból a másikba, látom és tapasztalom, hogy telik az idő, de úgy érzem belefagytam ebbe a forgó jégtömbbe, ami folyton mozog, úszik a vízen, és benne ott vagyok én mozdulatlan, mély álomban, csak a hajam nő, meg a körmöm.

"Mintha igaz volna, hogy vannak szerencsétlen napok az esztendőben, amikor csövestől szakad a nyakunkba a bosszúság és keserűség, éppúgy vannak néha örömnapjaink is, amikor mintha angyalok hágnának egymás sarkába, hogy nekünk örömet szerezzenek." /Gárdonyi Géza/

Sok-sok ilyen örömnapot kívánok az új évre, de azt is kívánom, hogy a szerencsétlen napok kerüljenek el!

Capuccinos tojáslikőr

- 3 tojássárgája

- 3 csomag vaníliás cukor

- 4 evőkanál capuccino por

- 6 dl habtejszín

- 2,5 dl vodka

- 4 púpos evőkanál porcukor

- 1 dl tej

A tojássárgákat habosra keverjük a porcukorral és a vaníliás cukorral, majd belekeverjük a tejet, a capuccino port, utána a tejszínt, és legvégül a vodkát. Kislyukú szűrőn átszűrjük, üvegekbe töltjük. 1-2 órán át néha megforgatjuk az üvegeket, és fogyasztható!

"A szeretetnek melege van a természet hidegében,
világossága van az élet sötétségeiben,
és a szeretetnek ajkai vannak,
amik mosolyognak velünk az örömben,
és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban." /G.G./

Boldogságban, harmóniában, nyugalomban eltöltött, családi körben meghitt ünnepeket kívánok!

"Istenem! Aki minden kis virágnak adtál életet, adj az én szívemnek is! Mint ahogy más nők szívének megadod. A boldogság az élet. Ahol nincs boldogság, ott nincs élet. Engedd megtalálnom azt a férfit, akinek az ajka ha nevemen szólít, a szeme így szólítson: - Boldogságom!" /GG/

Várunk valamire. Bízzuk, reméljük, hogy bekövetkezik, hogy megtalál minket. Ahelyett, hogy tennénk érte. Félünk a kudarctól, félünk, hogy mindent elveszítünk, ezért nem lépünk, csak várjuk. Reméljük a szerelmet, a boldogságot, a gazdagságot, az új lehetőségeket, a sült galambot. Reméljük, hogy megtörténik velünk, és hisszük, hogy eljön, de erőfeszítés nélkül tesszük ezt, mert gyávák, nyuszik vagyunk. Rettegünk tőle, hogy nem sikerül elérni, ha megpróbáljuk, így könnyebb csak várni, hiszen akkor kudarc sem érhet minket. De mi a jobb? Bátornak lenni és lépni, még akkor is, ha kiderülhet, hogy nem sikerül, még akkor is ha rosszul végződik, vagy reménykedni addig, míg a halál óráján a hiányérzet keserű, fojtogató íze lepecsételi a reménytelenséget. Jobb tudni, hogy nem érsz el valamit és tovább lépni más irányba, vagy inkább megtartani valaminek az esélyét minden bizonyosság nélkül?

A remény a nyápicoknak való? Bátor az, aki nem kerüli el a fájdalmat, vagy akár a sikert? Ugyan akkora esélye van a sikernek, az örömnek, mint a fájdalomnak, a kudarcnak! A siker mámora feledtethetné a kudarc fájdalmát. Sőt, az is lehet, hogy a reményben nincs meg a siker lehetősége.

Hozzád tartok ismét. Azt mondtad ne menjek, mert aggódtál ... miattam. Persze nekem bevillant, hogy közbejött valami, és zavarnék. De én tudom, hogy nem. Nem azért, mert annyira ismerlek, hanem mert én a családod tagjának érzem magam. Egy családtag nem zavar, nem vár különös gondoskodást, és mindent megért.

Azonban bárhogy is legyen, nekem mennem kell! Ott akarok lenni veletek, látni szeretnélek titeket. Engedik a körülményeim, hogy elinduljak, az elhatározás pedig régóta meg van. A terveket még egyszer a természet nem hiúsítja meg. Nincs az a hóesés, ami elrettentsen. Ha kell, akkor gyalog jutok el hozzád, de ott leszek. A szívem szakad meg, mikor úgy sírsz a telefonban, mint tavaly. Tudni, és látni akarom, hogy jól vagy. A tél ilyen, néha esik a hó, és ha esik, akkor örüljünk neki! Hiszen ha nem örülünk, akkor is esik.

Szomorú, szomorú vagyok nélküled. Amikor jössz, akkor nagyon jó, addig míg el nem mész, elmész megint, elmész újra. Távol vagy, és nem vagy az enyém. Nem akartam kötődni, mégis elvesztem egy pillanat alatt. Alig várom, hogy hívj, abban reménykedek, hogy elindulsz, elindulsz felém, hozzám. Nem is tudom ki vagy, sejtelmem sincs arról, hogy mi lesz ebből, de felforgatod a nyugalmamat. Az a napi 10-20 perc, amit beszélünk az egyetlen ami érdekel.

Szomorú vagyok, nagyon szomorú, mert nem tudom, te hogy érzel, mit gondolsz, és higgadtságot erőltetek magamra, hogy ne ijesszelek el. Ezeket a szabályokat nehéz betartani, a tilos dolgokat nehéz visszafojtani. Bár neked mondhatnám e szavakat anélkül, hogy félnem kellene.

Biztos van jobb dolgod is, mint velem lenni. Nem is várhatom el az első helyet. Teendőid sora hosszú, és én csak a végén lehetek.

De mit is bánnám én, ha hozzám jönnél haza, a végén!

Egy barát, aki elég közel áll, akit nagyon kedvelsz és még sosem bántott, aki megnevettet, akivel lehet beszélgetni mindenről, aki figyel rád, aki ellenkező nemű.

Aki 2 év után szerelmet vall. Te meg csak ülsz, még véletlenül sem gondoltad volna, hogy ez jön, de nem tudsz rá haragudni, nem tudod bántani, mert olyan ..., annyira...

Tisztában vagy vele, hogy ő tökéletes, mindene meg van, mindent tud, amit tudnia kell annak, aki téged akar, de ... két dolog hibázik. Te nem vagy szerelmes, és közel az apád lehetne. De hagyod magad, hagyod hogy szeressen, mert ő nem erőszakos, ő nem akar téged kényszeríteni, bántani, ő csak néha beszélni akar veled, csak látni akar, csak része akar lenni valamilyen formában az életednek. Te pedig miért is okoznál fájdalmat neki? Nem mondod ki, amit úgyis tud, nem kerülöd el, hiszen szereted, azt szereted és szeretnéd, ami eddig volt.

Azt mondják, hogy férfi és nő között nem lehet barátság. De te tudod, hogy van amikor férfi és nő között csak barátság lehet. Hiszen az több, mint a semmi. Nem lehet az érzelmeket kierőszakolni, nem lehet egy működő családot eltörni. Van, amikor annak kell örülni, legalább annak örülni kell, aminek lehet.

Azóta minden reggel jól indul, azóta minden nap kedvesebb. Olyan szépeket mondott neked, képtelenül csodálatosnak lát téged, zavarban voltál, és mégis simogatta a lelkedet. Olyannak lát, amilyennek te sose láttad magad, ezért azt kívánod, bárcsak mindig téged nézne. A vallomása óta minden nap közelebb kerülsz, elindított benned valamit, úgy érzed lassan beleszeretsz a szerelmébe.

Akkor, régen szerelmesek voltunk egymásba. Azt hiszem mondhatjuk így. Minden éjszaka nehéz sóhajtása, álmatlan perce sóvárgás volt, bánatos sóvárgás. Bár nem lehetett, nem engedhettem meg magamnak, mégis megtörtént. Édes volt, kínzó, forró, felforgatóan tüzes.

Most ismét megpróbáltuk feléleszteni, felizzítani. Reménykedtünk benne, hogy az érintkezés újra szikrát vet, amiből hatalmas, elolthatatlan, elfojthatatlan lángok csapnak fel, és a forróságban felolvadunk. De nem így lett. Nem maradt semmi abból, ami régen hevített minket. Elmúlt. Megváltoztattak minket a külön töltött pillanatok, átrendeztük magunkat. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy az eltelt idő alatt kialudt az utolsó parázs is, hogy annyi sem maradt, hogy egy apró pillanatra átmelegítsük egymást belülről.

Nem vagyok csalódott. Sőt! Legalább te nem kerültél a "kihagyott dolgok" közé.

Egy nagy teremben vagyok, a fal mellett áll egy ismerősöm, én szemben vele és beszélgetünk. A helyiségben többen is tartózkodnak, de átlátható, nem túl zsúfolt. Egyszer csak feltűnsz az ajtóban a szokásos fekete kabátodban, és táskád is a megszokott módon a fél válladon lóg. Körbenézel, de nem megfelelő alapossággal, és lassan elindulsz arra felé, ahol én állok. Csak akkor veszel észre, mikor a hátam mögött haladsz el. Szinte érzem a benned születő heves felindultságot, a büszkeségből, a sértettségből fakadt dühöt, - reményeim szerint - szomorúságot. Sarkon fordulsz, és sietősen távozol. Követlek a szememmel. Amint kilépsz az ajtón, felgyűlik bennem minden elfojtott vágy, minden kellő bizonyosság, hogy nem bírom tovább, meg kell mondanom neked, hogy akarlak, hogy nem értem magam, nem tudom miért gátoltam ezt az érzést, miért nem engedtem magamnak, hogy szeresselek? És ha nem is engedtem magamnak, akkor miért van mégis így?

Kimentem magam az ismerősnél, és utánad rohanok. Szaladok ki a teremből, át az aulán, a kapun ki az utcára. Rohanok utánad, arra amerre laksz, de ... de nem vagy sehol. Eltűntél. Hiába futottam ... nem érhettelek utol.

Az ébredés előtt pár másodperccel ezt álmodtam. És hogy mit jelent? Mit jelenthet? Belefáradtam ebbe. Megfejteni mit jelentesz. Még mindig te vagy a gondolatom. Hiába minden. Pedig most már nem is látlak soha.

Sötét éjszaka volt már. Kotorászott a kulcs után, kereste a táskában. A közterületi lámpa már megint nem égett a ház előtt, mostanában gyakran kialudt, főleg ha nagy volt a szél. Végre odaért a kapuhoz, elfordította a kulcsot, majd visszazárta maga után. Kivette a ládából a postát. Következett a bejárati ajtó, és aztán ott állt az üres lakásban. Csend volt és sötét. Nem kapcsolt villanyt, lepakolt, levette a kabátot, a cipőt. Valami furcsa volt, valami nyugtalanságot érzett, volt valami szokatlan. Talán egy nem odaillő illat, egy ismeretlen nesz, egy idegen test szaga, egy halk lehelet borzongató melegsége. Megijedt. Nincs egyedül. Mit csináljon? Biztos? Hogy derítse ki? Agya járni kezdett. A bejárati ajtót bezárta, tett vett, ivott a hűtőnél, felbontotta a levelet, kipakolt a szatyorból, ahogy szokta, csak hogy ne keltsen feltűnést. Hirtelen kezébe vette a telefont, beírta a számot, ujja a hívógombon, felkapcsolta a lépcsőházban a villanyt és lassan felsétált. Közben figyelt, koncentrált, fokról fokra feszültebb lett, nőtt benne az erős elhatározással vegyes félsz. Minden érzéke precízen figyelt. Felért. Megtorpant. Nem mert megmozdulni. Talán mégsem jó ötlet. Merre induljon egyáltalán? Aztán mégis befordult villanykapcsolást követően a fürdőszobába. Szinte összeesett ijedtében, ahogy meglátta magát a tükörben. Halványan elmosolyodott, de remegett keze, lába. Összegyűjtötte minden ötletét, bátorságát és elindult a vészesen sötét szoba felé.

Határozott volt és gyors, de nem eléggé. Oldalról egy nagy ütést érzett, leesett a földre, a padlón lévő arca előtt egy pár fekete edzőcipő jelent meg, hallotta azt a szuszogást. Mielőtt elvesztette az eszméletét, még a telefon gombját lenyomta. De minek?

Egy szomorú szemű, vékony, csendes ember volt. Én már ilyennek ismertem igazán. Még a legelhomályosultabb, legkábultabb, legrészegebb napján is köszönt, vagy bólintott. Soha egy hangos szavát sem halottam, mindenki tisztességes, rendes, kedves embernek tartotta.

Fiatalon boldog volt, nagyon boldog. Elvette a lányt, akit szeretett, és házat épített neki. Felesége a legtüneményesebb asszony volt. Csendesen, szerényen éltek. Gyermekeiket a jóra, a szeretetre nevelték. A boldogságuk olyan teljes, megfoghatatlan, páratlan volt, hogy másoknak egy hosszú életre is elég lett volna.

Talán az Isten is így látta, talán a Sors is csak ennyit szánt.

Az asszony megbetegedett és itt hagyta őket, el kellett mennie. Hogy miért neki? Talán mindegy is, hogy kinek. Elválasztotta őket az Isten vagy a Sors és azt a szeretetet, boldogságot kellett beosztaniuk, amit kaptak. És ők beosztották.

Béla bácsi itt maradt a két gyerekkel. Dolgozott, hajtott, beletörődött. Felnevelte a gyerekeit úgy, ahogy még két szülő sem tudta volna. A munka, a család mellett pedig minden nap szánt időt rá, és kiment a temetőbe. Szeme olyan szomorú lett a veszteségtől, a gyásztól. A gyerekek felnőttek kirepültek. Béla bácsi a temetőből hazafelé lassan rászokott a kocsmára. Betért, megivott egy, két pohárral, talán hogy tompítsa, hogy enyhítse lelke, szíve magányosságát. Aztán idővel emelte az adagot, de mindig a saját lábán ment haza. Soha egy hangos szavát nem hallotta senki, mindenkinek köszönt, akivel csak szembe találkozott a hazavezető úton. Ha a gyerekei, az unokái meglátogatták, ha munkába ment, akkor mindig józan maradt. A nyugdíjt elérve aztán már nem maradt más neki csak a család, a temető, és a kocsma.

Egyre tovább maradt italozni, vészesen fogyni kezdett. Egy, két hónap alatt csont sovány lett. Nem is volt már ember, csak egy váz, fehér, ráncos, vékony irhával, a szeme helyén két sötét folttal, az üreg mélyén halvány, nedves csillogással, darabos mozgással, ősz hajjal, szürke borostával. A ruha szinte hatalmasnak tűnt, csak úgy lógott rajta. Aki nem látta nap, mint nap, alig ismerte meg.

Fia felvitte Pestre egy kórházba, ahol kicsit rendbe tették, felhizlalták. Aztán hazajött. Nehezen viselte már a falutól, a temetőtől való elszakadást. Itthon megint elemében volt, de szeméből a fájdalmas szomorúság nem tűnt, nem tűnhetett el.

Egy kedves, esős, őszi napon halt meg. Befejezte. Elég volt. Megtette, amit megtehetett, megtartotta feleségének tett ígéretét. S talán az Isten, vagy a Sors engedte neki, hogy ismét együtt lehessen a nővel, a szerelemmel, aki erőt adott neki, akinek az emléke mindenre képessé tette. Akivel több időt töltött holtában, mint életében.

Hogy mi ez a sok üres nap, üres hét? Nem is tudom. Írhatnék arról, hogy hogyan ismerkedek, de valójában nem ismerkedek sehogy. Levelezgetek, de 2-3 alkalom után elveszik az érdeklődésem, van olyan aki egyedül van, de unalmas; vagy önimádó; kishitű; idióta; és van olyan, aki nincs egyedül, azaz nincs egyedül és ez bőven elég is nekem. Persze van olyan is, akit távolról "imádok", nem közeledek.

Írhatnék arról, hogy hogyan ismerkedek, jellemezhetném az érdeklődőket, de valójában nem ismerkedek, és nem is lenne helyénvaló gúnyos, ironikus leírást adnom a férfiak egy részéről, hiszen ki vagyok én? Ők is csak magányosak, próbálkoznak legjobb tudásuk szerint, olyanok amilyenek, annyi a hibájuk, hogy nem nekem valók. Hiszen azon keseregnek, hogy "Nem könnyű olyan társat találni, akivel az ember mer tervezni hosszú távra, és akivel a terveket meg is lehet valósítani. Jó lenne, ha a tervek nem csak tervek maradnának, mert repül az idő, és mi csak azokon a dolgokon bánkódunk, amiket nem tettünk meg, vagy elszalasztottunk az életünk során."

De én úgy döntöttem nem fogom sajnálni magam, nincs is miért. Szerintem az élet szép, itt vagyok, süt a nap, esik az eső, fúj a szél, havazik, vannak barátok, van család. Majd csak jön valaki, akivel nem csak a terveket lehet megvalósítani, aki mellett nem bánkódok az elszalasztott dolgokon, akivel nem csak kényelmesen, hanem izgalmasan és nem múló érzelmekkel lehetek együtt.

Írtam. Sokat. 30 is van már, amit ide jegyezhetnék, de nem akarom megosztani. Mert nagyképű, mert egoista, önző, mert bár én vagyok, de túl nyílt, és mert rólad szól. Nem tetszene neked, hogy rólad írok. Így megtartom magamnak. Hiszen micsoda önámítás azt feltételezni, hogy rám gondolsz. Bárcsak biztos lennék benne, hogy néha eszedbe jutok! Mégis jobb, ha azt hiszem, ámítom magam. Megbocsátanál még? Egyszer? Lenne értelme próbálkozni? Azt mondják jobb későn, mint soha. Nem tudom, ez igaz? Mond meg te!

Reggel 6 óra, teával a kezemben kint ülök a teraszon. Érezni és látni lehet, hogy igazán kellemes, meleg nap lesz. A levegő illata felidézi a nyári reggelek bódító, frissítő, mámorító emlékeit.

A csend a gyerekkori korán keléseket, amikor édesapával dolgozni mentünk álmosan, nyűgösen, szomorúan a nyári szünetben.

A fény az örömmel teli, mulatságos indulásokat, amikor a tóra igyekeztünk papucsban, fürdőruhában, pléddel a hónunk alatt, kezünkben hűtőtáskával, vízipisztollyal kócosan, vidáman.

A harmatos fű a túrákat, amikor kiültünk a sátor elejébe, nevettünk az előző esti pia akadályverseny különleges, és fergeteges momentumain, közben a kiflit és a házi kolbászt ettük, és olyan igazi, lábosban, tűzön főzött teát ittunk mellé.

A kihalt utca azt, amikor éjszakai műszak után siettem vissza az albiba átöltözni, hogy még az első előadásra időbe beérjek, és a Duna fölött a hídon a vaníliás karika friss illata felébresztett a fáradt kábultságból.

Mind-mind előtódult, mindegyik hiányzik annyira, ha lehetne, akkor itt maradnék a teraszon, amíg csak a reggel el nem múlik.

"De a közönséges külsejű, feslettképű nők, ahogy kiálltak a kapukba és utána kiáltoztak, elrettentették; rémülten menekült a feléje kapkodó, durva kezek elől. Élmények után mindennél jobban áhítozott és nevetségesnek érezte magát, amiért az ő korában még mindig nem részesült abban a gyönyörben, amely az egész szépirodalom tanúsága szerint a legfontosabb dolog az életben. De szerencsétlenségére, Philip olyanoknak látta a dolgokat, amilyenek. A felkínálkozó valóság és álmainak eszményképe közötti különbség pedig elrettentő volt.

Philip nem tudta, mily sivár és szakadékokkal teli országot kell megjárnia az élet vándorának, amíg eljut odáig, hogy beérje a valósággal. Illúzió az, hogy az ifjúság boldog. Az öregek illúziója. A fiatalság tudatában van nyomorúságának s mivel csupa olyan ideállal tömték tele a fejét, amely ellenkezik az élet valóságával, valahányszor szemben találja magát az élettel, megsérül, sebeket kap. Azt hiszi, valami összeesküvés áldozata, mert olvasmányait szükségképpen idősek válogatják meg, eszményi szempontok szerint és ezek az idősebbek, akik már a feledés rózsaszínű fátylán keresztül nézik a múltat, még beszélgetéseikben is egy valószerűtlen életre készítik elő. Minden fiatal embernek magától kell rájönnie, hogy mindaz, amit olvasott és mindaz, amit hallott, csupa hazugság, hazugság, hazugság; és valahányszor erre rájön, olyan, mintha újabb szeget vernének testébe az élet keresztfáján." /William Somerset Maugham/

" A szerelemnek oly sok fajtája él, ahány perc az örökkévalóság."

Vannak emberek, akik nem gondolkodnak. Nem gondolkodnak azon, hogy nem jó, hogy az életük távol van mindentől, amiről álmodoztak. Nem gondolnak arra, hogy egyedül vagy nem azzal vannak, nem ott, és nem úgy. Beletörődnek, nem rágják magukat azon nap mint nap, hogy nem a megfelelő helyen, nem a megfelelően, nem a megfelelő társsal, társakkal vannak. Nem gondolkodnak, csak élnek. Elfogadták a helyzetüket, nem kergetik az álmokat, nem siránkoznak az elrontott, megromlott döntéseken. Megalkudtak, beleszoktak, elfogadták azt amijük van, és csak élnek, mert élni kell, mert egyik lépés után jön a másik, mert értelmetlennek ítélik a viszonylagos jót, a látszatra működő valamit elhagyni.

De a gondolkodásnak itt vége is, a felemésztő, álmokat kergető ábrándoknak nem engednek utat, ennél többet nem szentelnek rá. Csak felkelnek minden nap a legtermészetesebb, legegyértelműbb módon, mintha nem is lehetne másként, és élnek valahol, valahogy, valakivel. Ez az élet. Tényleg ez, vagy ez csak egy megalkuvás?

Talán szerelmes vagyok, talán nem. De egy biztos: túl sokat gondolkodom rajta. Nem adok esélyt magamnak, és nem adok esélyt neki sem. Csak nézem, ahogy minden nap elsétál, elgondolkodok rajta, és nem teszek semmit. Az álmoktól igen távol állok.

Hát mi a különbség a gondolkodás és a nem gondolkodás között? Semmi. Nem bízunk nem hiszünk magunkban eléggé.

Csak élünk nem úgy, nem ott ... Hagyjuk azt hinni magunknak, hogy nem lehet jobb, mert nem vagyunk ennél jobbak.

Egy találkozás azzal az emberrel, akivel a legkevésbé szerettünk volna. De félretettünk mindent egy harmadik, egy fontos ember miatt. Úgy tettünk, mintha mi sem történt volna, mintha a múltunk nem lett volna olyan amilyen, mintha nem nyomasztana minket az a sok rossz, ami ide vezetett. Közben a kedves, barátságos álarc mögött a szavak, a gesztusok felidézik az emlékeket, a bántásokat amiket ellenünk, ellene ... és felébresztik a lecsillapodott dühöt és gyűlöletet. Majd, mint aki jól végezte dolgát, én megtettem amit tudtam érzéssel haza megyünk.

Közben pedig próbálunk úgy tenni, mintha viszonylagosan jól sikerült volna a találkozás, mégis van bennünk egy olyan "mennyi mindent láttam, amit nem kellett volna, és ezért mennyi mindent kell elhallgatnom" keserű gondolat. Bár ne tettük volna, mert oly sokat rombolt ez a látszat ellenére. Egy fajta manipuláció részei voltunk, ami nem érhet céljához, de sebeket okozhat.

Olyan mintha képzelegnénk, de ha kutyából nem lesz szalonna, akkor ez nem csak képzelgés.

Bár ne tettük volna! Valaki csalódni fog. Valaki, aki nem érdemli meg.

Nyár van, és forróság. Mit lehet ilyenkor tenni, az ember víz mellé megy. De már nincs meg az igazi varázsa, nem olyan felfoghatatlanul csodás, mint gyerekkoromban.

Mégis van benne valami új, valami sejtelmes, hiszen látom a két kis csöpp szemében azt a csillogást. Áron próbálgatja magát, a bátorságát, nagy bombákat ugrik a medencébe, Nóri pedig ott akar lenni vele, apa biztonságos karjaiban követi az eseményeket, nagyokat sikongat és élvezi a hűsítő vizet ebben a hihetetlen kánikulában. Anya büszkén nézi őket, szeretetével mindig őrzőként, óvóként velük van, legyen a sérülés akár lelki, akár testi.

Szeretem őket, a második családom, nagyon élvezem, hogy ragaszkodnak hozzám, hogy kellek nekik, szükségük van rám, még ha nem is nagy dolgokban.

Persze én is megyek Áronnal a vízbe, tanítom, segítem, bátorítom. Alig lehet onnan kiimádkozni, este, a nap végeztével pedig igen nehéz hazaindulni, mert ő még maradna, még játszana, még bemenne a vízbe. A kocsiban azonban mindenki elfárad, csönd lesz, elalszik a gyereksereg. Ekkor látom magamat, a 25 évvel ezelőtti magamat bennük, és egy pillanatra megtalál a régi nyarak varázslatos, csodálatos hangulata. De nem szomorkodom, ezek az új nyarak az élet rendje szerint elérkeztek, és ez az új varázs talán még csodásabb.

Ott ült velem szemben és mint aki magasan felettem áll közölte velem, hogy az ő élete megváltozott, átértékelt mindent, ami eddig volt, továbbá rájött, hogy nem fog tűrni, és igen is megmondja a véleményét mindig mindenkinek. Igen. Velem kezdte.

Szemrebbenés nélkül, fellengzősen, és nagyképűen az arcomba mondta, hogy neki mi és hogyan nem tetszik az én viselkedésemben, hozzáállásomban, és olyannal vádolt, ami tőlem távol áll, gyerekes, és kizárt.

Én meg néztem, mint hülye gyerek a meséskönyvben, próbáltam átlapozni a közelmúltat, hogy hol és mikor lett a barátomból ez a torz, ismeretlen gnóm. Nem jöttem rá. Mindezzel is csak azt a gyanúmat erősítette - ami persze ezek után már nem csak szimpla gyanú, hanem bizonyosság is lett - hogy már nem is ismerem azt, aki itt ül velem szemben, és baromságokat beszél.

Közben azt is lepergettem magamban, hogy ha az ő élete megváltozott, és már nem hajlandó elhallgatni és szép, emészthető köntösbe öltöztetni a véleményét, azaz őszintén, egyszerűen megmondja a frankót, akkor valószínűleg nyitott is lett a környezetének az ilyenfajta és hasonló válaszreakciójára is. Lejátszottam az agyamban, ahogy kendőzetlenül és kellően alpári módon én is kiteregetem a bennem felgyülemlett szennyest egy nagymosás keretében.

De mégsem tettem. Végig hallgattam a láthatóan régóta és módszeresen előkészített nagy monológját, majd nem a várt módon lereagáltam: Igen. És? Majd a legbájosabb mosolyommal, a helyzethez nem illő kedvességgel elbúcsúztam - még Barbie is hanyatt dobta volna magát - és elsétáltam.

Azóta találkozásaink témái felszínesek, elveszett belőlük minden, ami egy kicsit is mélyebb egy koszos pocsolyánál, valamint rövid és kényszeredett. De én nem bánom. Már nem.

Az embernek jár a szenvedés, mielőtt boldog lesz? Vagy csak a szenvedés jár? Lesz boldog, vagy csak ezzel ámítja magát?

Mi fáj igazán a magányban? Az, hogy nincs kivel megosztani a gondolatokat, nincs szellemi társ? Esetleg a testiség hiánya, vagy az érzelmeké? Tényleg annyira fontos, hogy legyen kihez odamelegedni? Szükséges mindenképpen, hogy megédesedjen, elepedjen a szívünk valaki iránt?

Honnan ered az emberben az a vágy, amitől nem tudja elfogadni a társaság hiányát, ami szüntelenül könnyet, kínt okoz, mikor egyedül van? Miért hagyjuk, hogy fájjon amikor annyi magányos ember van? Miért nem jó közülük bármelyik? Tényleg a magány fáj, vagy inkább valakinek, egy megfelelő valakinek a hiánya?

Ki a megfelelő és honnan tudjuk, hogy ő az? Mit keresünk valójában? Honnan tudjuk, hogy azt keressük? Miért lehet az ember úgy is magányos, hogy nincs egyedül?

A cél egy magányos embernél nem csak az egyedüllét megszüntetése. Mindenkiben, aki még nem találta meg, az a fájdalmat okozó vágy a társat keresi. De ha esélyt sem adunk valakinek, akkor hogyan múlasztjuk el a kínt?

Fiatal volt, és mindennél jobban vágyott az igazi életre, a szerelemre. Volt ez a fiú, akiért annyira oda volt, aki felizzította. Visszatarthatatlanul beindított valami mélységes, eddig nem ismert bátorságot, ösztönt benne, olyan dolgokra is képes volt tőle, amiket azelőtt sohasem tett volna meg.

Együtt lehettek, hosszú várakozás után adódott rá alkalom. Eleinte a fiú kedves volt, és gyengéd, de a lány megijedt. Próbált szabadulni az addig annyira vágyott ölelésből. Hiába. Sírt közben. Minden álma, minden képzelt reménye egy pillanat alatt szertefoszlott. Nem hasonlított semmire sem, amit egy kicsit is kellemesnek tart. A fiú utána sietősen felöltözött, és távozott.

Meredten, könnyes szemmel feküdt, és erős fájdalmai voltak. Rendet akart rakni, hogy a szülei ne vegyenek észre semmit, mikor hazaérnek. De nem tudott megmozdulni, a fájdalomtól görcsösen összekuporodva didergett az ágyon. Be kellett vinni a kórházba, mert nem lett jobban. Másnap hazaengedték. A fiúval sohasem találkozott többet, kerülte, és a fiú sem kereste többé.

Sokáig szenvedett, félt. Félt attól, hogy amit a vágyai elévetítettek, nem is létezik. Nincs szerelem olyan, amiben reménykedett. Nem akarta többé megengedni magának még a reményt sem. Hosszú ideig került minden lehetőséget. Kedves volt, de nem bátorított senkit. Végül mégis rátalált valaki, aki nem úgy udvarolt, mint a többi, aki egyenes volt, és őszinte, néha nyers, hirtelen haragú, és aki ennek ellenére, mikor kialudtak a lámpák, gyengéd és türelmes volt. Bátorította, és segítette. Ez a szerelem minden képzeletét, reményét felülmúlta. Kicsit kalandos módon, de összeházasodtak. Arról majd egy másik alkalommal.

Az olvasóm talán úgy véli, hogy a történet túl jól végződött, és játszottam is a gondolattal, hogy valami tragikus véget találjak ki neki, de arra az elhatározásra jutottam, hogy úgy írom le, ahogy valójában volt. Az emberek nem folyamatosan boldogok, az élet nem napsütés az év minden napján, a nap minden percében, még akkor sem, ha minden ember erre vágyik, erre törekszik. Az ő életük sem volt, van, lesz mindig boldog. De ők a szerelemmel is megelégedtek, abból már meríthetnek annyi erőt, hogy a mélységek sem rémisztik meg őket.

Hiába gyönge, fáradt asszony, vézna,

Belőle nőtt testünk acélos izma.

Hiába félénk, reszkető a lelke,

A pompás lángot belénk Ő lehelte.

Ő is volt láng, kerengő víg madárka,

Ábrándmezőket dallal Ő is járta.

S talán csöndes estén szívedbe dobban,

Hogy arany faja lángolt víg dalokban.

Hiába félénk, reszkető már lelke,

Költőbe, szentbe, hősbe, új emberbe,

A pompás, gazdag lelket Ő lehelte.

2-3 evőkanál olvasztott vaj

20-22 dkg liszt

2 kiskanál sütőpor

1 kiskanál szódabikarbóna

1-2 evőkanál cukor

1 csomag vaníliás cukor

1 csipet só

2 tojás

3 dl zsírdús tej

A hozzávalókat egy tálban keverőgéppel csomómentesen elkeverjük. Kivajazott serpenyőben 1-2 evőkanálnyi adagokat sütünk. Majd fogyaszthatjuk úgy, mint Amerikában szokás: juharsziruppal (Sparban, Müllerben, DM-ben kapható) vagy mogyoróvajjal (Tescoban vettem) és lekvárral, esetleg mogyorókrémmel. Illetve magyarosan lekvárral és cukrozott kakaóporral.

A tésztába lehet keverni még akár áfonyát, epret, csoki darabokat, vagy instant kakaóport.

Minden nap, amikor felkel, úgy érzi, hogy valahol eltévedt, kisiklott. Nem arra tart, amerre egykor - mikor még sok haja, és sok terve volt - szerette volna. Nem abban a munkában teljesedhet ki, nem az az asszony a társa, nem azon a helyen, nem azzal a megelégedéssel. Elkezdődött az élet, de reményeit az általa felértékelt lehetőségeihez mérten meglehetősen alul múlta. Minden egyes nap, amit a világot tovalendítő hangtalan, érzékelhetetlen hajtóerő elindít, listázza magában azokat a dolgokat, amiket nem ért el, amiket hagyott elkallódni, azokat a szerelemeket, amelyeknek nem adatott meg a kellő mélység, és kiélvezhetetlenül elvesztek.

Minden nap, amikor az agya beindítja e kesergések panaszkodásba, letargiába húzó bánatát, elmerül az önsajnálatba, melyet annyira magáénak érez már, hogy fel sem tűnik neki milyen fölösleges, és értelmetlen.

Nem veszi észre, hogy ezek a gondolatok szakítják ki az igazi életből, ezek nem engedik, hogy élvezze, ezektől nem látja azt, hogy valójában milyen szerencsés.

Az ismerősei irigylik. Hiszen meg van mindene, amire egy ember csak vágyhat. Van munkája, kedves felesége, csodálatos családja, ház a feje felett. Vele van a baj, csak benne nőtt óriásira ez a kétségbeesés.

A barátai nem értik a végeláthatatlan elégedetlenségét, nem értik őt, az elszalasztott lehetőségek reménytelen bajnokát.

Rosszul érzem magam, fájdalmat lobbant a lelkemben az, hogy akiket szeretek, azoktól egy áthidalhatatlan szakadék választ el. A távolság, amit az élet közénk ékelt, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk, szívfájdalmat okoz mindegyönknek. Telefonon beszélünk, telefonon keresztül ölelünk, vígasztalunk, gratulálunk, nevetünk. Nem látom az arcukat, nem nézhetek a szemükbe, nem szoríthatom magamhoz őket, nem osztozhatok igazán a boldogságukban, a fájdalmukban. Olyan kevés, hiányos, visszafogott, korlátolt lehetőségek adta megoldás, amibe belepusztulok. Tehetetlennek, ügyetlennek, és bénának érzem magam. Szétzúznám a köztünk lévő több száz kilométer föld darabot, kiszakítanám a magig, átrendezném a domborzatot, és közelebb húznám őket magamhoz, hogy megmutathassam minden nap mennyire szeretem őket, hogy érezhessék milyen fontosak nekem, még akkor is, ha néha elügyetlenkedem, elszalasztom a lehetőségeket.

Szerettem. Eléggé. Annyira, amennyire kell. Aztán kért, én adtam, ő elvette. Elvárt dolgokat, amiket az érzéstől vezérelve minden további nélkül megadtam. Közben minden egyes darabom, részecském megváltozott, elveszett. Olyan lettem, amilyennek szeretett volna. De ez nem volt elég. Végül olyat kért, amit már nem tudtam megtenni, ami teljes ellentéte volt annak, ami vagyok. Erőmből már nem tellett. Mikor az ellenállásomban megütközött, feszegette még a határokat, lelkiismeretemre nyomást gyakorolva zsarolt. Nem tetszett neki az általa átalakított, tökéletesített társ, mert még mindig nem olyan volt, amilyenre vágyott. Sohasem elégedett meg, mindig talált hibát, javítani valót.

Hirtelen magamhoz tértem, úgy ért a felismerés, mint egy meglepetésszerű arcul csapás. Semmi voltam, és senki. Nem ismertem magamra.

Elment. Megkönnyebbültem. Összeszedtem magam, részecskéimből felépítettem újra mindent.

Legyen bárki, akivel összetalálkozok, legyen bárhogy, tudom: belül rettegek. Mi lesz, ha ő is kérni fogja a darabkákat, mi lesz, ha ő is csak a maga képére akar formálni? Mi történik majd, ha őt majd még jobban fogom szeretni? Hová leszek, ha neki adok mindent? Nem akarom átélni megint.

Bennem van valami furcsa, megmagyarázhatatlan késztetés, hogy érintkezzek veled valamilyen formában. Akarlak látni, és akarom, hogy láss. Hogy miért? Fogalmam sincs, megfejthetetlen, de már nem is akarom boncolgatni. Csak így van, és kész. Jó így, és egyre jobban élvezem, készülök rá, várom a pillanatot, a pillanatokat. Beédesedik a nap tőle.

Miért van az, hogy nekem a bonyolult, a nehezen megfejthető, a különleges, a rejtélyekkel teli, a kiismerhetetlen kell? Olyan, aki felettem áll, hogy felnézhessek rá, egyenlőnek tart, és komolyan vesz. Szükségem van az értelmes érdekegyeztetésekre, vitákra, a vérpezsdítő összetűzésekre, és a törvényszerűen várható heves kibékülésekre.

De ki tudja ezt? Ki bírja a fentieket? Ki képes érteni, és elfogadni? Talán van olyan. Én mégis félek tőle. Lehet, hogy én nem vagyok elég jó. Nem érzem magamat képesnek a másik elvárásainak való megfelelésre.

"Nem szeretlek... mért hazudnám
Hitegetném magamat?
Ohajtlak, de nem szeretlek;
És szívem majd megszakad.

Elhamvaszt miattad a vágy,
Megtébolyít a titok,
Mit nem bírok már viselni,
És ki mégsem mondhatok.

Úgy szeretnélek szeretni!
De nem szabad, nem lehet:
Te nem érted, mit jelent ez:
Te e kínt nem ismered.

S ha ismérnéd, kinevetnéd;
És mint égő napsugár
Fáj, ha a még nyitva álló
Be nem forradt sebre száll:

Mosolyod úgy fájna nékem,
S volna gúnyod mosolya
Keserü, de gyógyitó ír:
Ne gyógyuljak én soha!

Oh hogy a láz, a halálos,
Midőn végkép elgyötör
- Mert utolsó, amit érzünk -
Már utóbb az is gyönyör.

És van elme, amit mégis
Józan, épnek mondanak,
Rajongóbb a lázasénál,
Őrültnél oktalanabb!...

Jól tudom, hogy nincs a földön
Hatalom, mely betemet
Multakat és nem történtté
Teszi a történteket;

S érezem, hogy vágyaimnak
Nincsenek reményei;
Jövőm üres végtelenség -
S nem tudlak felejteni!

Nem szeretlek... édes volna
Ezt előtted mondanom;
De mit érne? lekacagná
Szavamat a fájdalom.

És te mégse hinnéd el, hogy
Büszke lelkem e szava
Több, mint minden "szeretlek", mit
Hallani fogsz valaha.

Nem szeretlek! de ne tudd, hogy
Drága ez a diadal,
És rövid - hogy ebbe lelkem
Előbb-utóbb belehal..." /Vajda János/
 

"Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már -
S ha nem - szeretsz-e valaha?
Forró-é a nap keble, vagy csupán
Visszaverődő sugara?

...

Ha engemet szeretnél! - oh hisz ugy
Kijátszanád a végzetet:
Az örökkévaló is irigyel
Ilyen mulandó örömet!...

Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már,
S ha nem - szeretsz-e valaha?
Oly pazar a fény arcodon! - s nekem
Valami súgja: nem, soha!

Sötét, de édes a tapasztalás,
Mely vigasztalja vágyamat:
Te senkit sem szeretsz - oh mert hiszen
Hideg a sziv a fény alatt... " /Vajda János/

Völgyek felett hangos torokkal
üzenhet a vadásztülök.
Békét kötök az állatokkal,
az erdővel kibékülök.

Rejtőzve már többé nem állok
zsákmánnyal csábító lesen.
Márciusi szalonka-párok
suhanjanak szerelmesen.

Jöhet a bükkös karcsú vadja,
a lenge-lányos őz-alak,
nem puskadörrenés fogadja,
csak egy szelíd "nem bántalak."

Völgyben, vadonban, rónaságon
a békesség bolyong velem.
Csak egy öröm van a világon,
s ez az öröm fegyvertelen.

S a régi őz, ki annyi vérrel
pirosított havat, mohát,
s reám nézett rémült szemével,
a régi őz is megbocsát.

Tegnap este 11 óra körül már megint arra lettem figyelmes, hogy a kutyák olyan furcsán ugatnak. Lámpagyújtás nélkül csendben kiosontam, közben felvettem a szemüvegem, mert persze én is pont távolra nem látok jól. Óvatos voltam, igyekeztem zajt nem csapni, és lassan körül néztem, hallgatóztam. A második szomszéd felé mintha láttam volna valamit, a kiskapuja felől zajt hallottam.

A környéken már mindenki aludhatott, mert sehol nem égett a villany, nem vibrált a TV. A kutyák veszettül jeleztek valamit a hátsókertek, a rét felé. Nem a szokásos 'telihold van' ugatás, nem a 'veled mi történt ma' párbeszéd zajlott, és nem is egy kóbor eb tolakodása verte fel őket.

Elindultam hátra felé, előre a sötétségbe, a közvilágítás mögöttem. Kellőképpen izgultam, a gyomrom görcsben, és minden érzékem élesen. A múltkori ilyen éjszakai találkozást még nem felejtettem el. Sajnos mostanában elszaporodott a lopás, betörés a faluban. Az agyam közben azon járt, és azt latolgatta, mit fogok tenni, ha hirtelen szemben találom magam megint valakivel. Nincs nálam semmilyen önvédelem céljára megfelelő tárgy, sem lámpa, sem telefon. Úgy döntöttem, ezek nélkül nem folytatom az utam, sose lehet tudni. Halkan visszamentem a házba, magamhoz vettem a zseblámpát, és a mobiltelefont. Az önvédelmi tárgyak egy nőnek, esetlegesen három férfi ellen nem segítettek volna. Ezért azt gondoltam, majd menekülőre fogom, ha úgy alakul, azaz futok, mint a nyúl.

Nagyon figyeltem, de nem láttam semmit, persze a kutyák nem hagyták abba. Zajok voltak, de a csaholás mellett nem igazán tudtam beazonosítani. Végül is használtam a zseblámpát, ami kellően messzire világít, így az egész terepet végigpásztáztam. Nem tagadom, kicsit féltem, de megnéztem mindent, amit csak tudtam, közben az adrenalin szintem megemelkedett.

Nos, a történetnek semmi különleges drámai, vagy hősies tettekről szóló vége nem lesz. Minden bizonyossággal nem mondhatom, hogy láttam, illetve hallottam bármit is. Egy azonban biztos, miután a zseblámpám átvizsgálta a környéket, a kutyák egy percen belül elhallgattak. Tehát vagy kifejezetten nyugtató hatással vagyok fényjátékommal a házőrzőkre, vagy elijesztettem egy-két tűzifa tolvajt.

Ezek után alig bírtam elaludni.

Évek óta jó viszonyban van a férfi és a nő. Viszonylag nagyobb korkülönbség van közöttük, mégis kellemesen el tudnak beszélgetni, bár napi szinten jó ha öt percet érintkeznek. Aztán valahonnan megtudja a nős, kétgyermekes pasi a nőről, hogy elvált. Ezt szóvá is teszi, rákérdez nála. Másnap pedig jön a mindent elrontó kérdés az irodában: Becsukjam az ajtót? A nő persze pánikszerűen rávágja, hogy ne, amitől kínos, zavart beszélgetés veszi kezdetét. A nő arca lángvörös lesz a dühtől, vagy a  kényelmetlen helyzettől, majd a férfi kaján mosollyal az arcán, lazán elsétál. Következő héten a férfi úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Még csak észre sem veszi, hogy a nő már rá sem néz, és kerüli a találkozást, ha lehet.

Vegetálok, és nem zavar. Belesimulok a mindennapokba észrevétlenül, az idő lábát néha nagy kőtömbök súlya készteti vánszorgásra, máskor pedig nagy szárnyak lendületes csapásával átsuhan napokon.

Gyakran filmeket nézek a sötét kalitkában, amit mások szobának hívnak, arcomat megvilágítja vibráló fény, mely kitüremkedik a TV-ből. Beleélem magam, talán így színesítem be a kesernyés, üres mindennapokat. Talán nem értik meg mások, nem tudják milyen az, mikor úgy érzi az összezsugorodott lélek, hogy beteg. A sebek nem kívül vannak, belül sajog. Nem nagyon, igazán nem, észre sem lehet venni, legalább is nekem sokszor fel sem tűnik, mennyire bezártam magam szórakozottságomban.

Tegnap sírtam, ma nevettem. Sűrűen változik a hangulatom, de azzal áltatom magam, hogy ez normális, és még meg is tudom magyarázni.

Minden esetre ma megnevettetett valaki, egy barát, egy mindig kedves, tiszteletre méltó ember, és én csak nevettem, és nevettem. Az egy óra érezhetetlenül elrepült, mégis gyógyító hatása megmaradt, egyes sebek behegedtek, a sajgás alábbhagyott.

Érzem, hogy megáll a vér folyni az ereimben, nem lüktet egy hosszú megfagyott pillanatig, ahogy azt képzelem, hogy te csak csókolsz, csókolsz úgy, ahogy már régóta vágyom rá. Eszeveszettül, bénultan adom át magam az érzésnek, amit elnyomtam, elrejtettem mélyen, hogy ne lássa senki, még te sem. S melyet még most is titkolok, de azért álmodozok róla, mikor egyedül vagyok.

Hogyan is gondolhattam, hogy kitörölhetlek, hogy meg nem történté tehetlek? De nem marad más, csak egy titkolt, rejtegetett vágy és álom.

Mindent elrontottam, talán ez is véget ért, és én közben csak ültem és hagytam. Van értelme küzdeni ellene, vagy át kellene adni magam gátak nélkül, hogy végre ne csak kerülgessem az élet édességét?

A Józan Észt, mint megfontolt és kegyetlen ellenségemet kikerülve adjak esélyt a Képzelet égi mannájának, még akkor is, ha tudom a Józan Észnek esetleg igaza van, és kiderül: az örök tavasz csak ábránd, délibáb.

"... bizonyos szívek az életben mindig összetartoznak valamilyen módon, később is találkoznak, és együtt maradnak - soha nem szakadnak el egymástól. Nézz a Napra, azután a Holdra - egyek ők, csupán másutt vannak." /Lucius Annaeus Seneca/

Most ötlött fel bennem először, ha minden nap ilyen lesz, akkor akarom-e minden napot?

Felvillanyozódni valaki iránt, aki elérhetetlen? Falakkal együtt élni, amiket újraépítettem, és csak arra várni, hogy valaki visszabontsa őket?

De addig mi marad, mi vár? Az egyszemélyes csend könnycseppjei, melyek olyan forróak, mint az olvadt fém.

Mégis azt hiszem, erősebb és bátrabb lettem. Nem félek egyedül semmitől már a sötétben sem. A feltornyosult düh és csalódottság közönyössé tett, már meglepetést sem okozhat semmi. Azt hiszem, csak elmennék minden meghökkentő, ijesztő mellett. Még csak észre sem venném, annyira befelé koncentrálok.

Nem érdekes! Holnapra elmúlik, elpárolog olyan gyorsan, ahogy jött. Holnapra ...

Ne törődj vele, hogy én mit mondok. A te életed, neked kell végig kűzdened, megharcolnod, vagy vidáman, boldogságban leélned. Én csak belebeszélek kockázatok nélkül, de megoldani, megélni neked kell. Tudod, kibicnek semmi sem drága!

Bárhogy döntesz is én szeretni foglak, mint senki mást. Ezen semmi sem változtat. Melletted leszek mindig és együtt átvészelünk mindent. Dönts ahogy szeretnél, ahogy érzed és én elfogadom. Nem is tehetek másként, veled kapcsolatban nem! Ne rágódj egyedül! Megoldjuk! Minden rendben lesz. Ne feledd, az élet megy tovább, ami most nagynak tűnik idővel apró lesz, és majd nem is érted, miért volt olyan nehéz.

Ha igaz volna, akkor nem csak az álmaiban léteznél. Tudnám rólad minden kétséget kizáróan, hogy te vagy az. Nem kell, hogy magas légy, hogy kék legyen a szemed, barna a hajad, hogy lehozd a csillagokat az égről. Nem kell, hogy romantikus költeményeket suttogj, hogy szerenádot adj az ablakom alatt. Csak te legyél!

Senki más, csak te, akiről álmodok, akiről minden bizonytalanság nélkül tudom. Nem kell, hogy tökéletes légy. Akarom, hogy legyenek hibáid. Mert onnan tudnám, hogy te vagy, hogy ennek ellenére, még így sem akarnálak megváltoztatni.

Még mindig tél van. Kint ugatnak a kutyák, a köd behömpölygött az udvarba ahol áll a hó, a hőmérő higanyszála a mínuszban. Egyes napokon a hideg levegőtől kitisztul a fejem és a belső tűztől órákig bírnám a szabadban. Máskor azonban vacogó foggal, remegve didergek.

Még mindig tél van. A jég este ráfagyott a járdára.

A múltban felhalmozott baklövések nagyon tudnak fájni. Sok rosszat követünk el mások ellen életünk során. Néhányat akaratlanul, másokat pedig akarattal. Persze később gyakran kiderül, hogy nem megfelelően mértük fel a helyzetet, hogy mi siklottunk el. Ezekkel az elbaltázott, elhamarkodott esetekkel megbántjuk azokat is, akik fontosak számunkra. Ezért rágódni kezdünk, és fájdalmat növesztünk a lelkünk egy zugában. Ezek a fájdalmak megmaradnak, szégyenkezve, szomorúan gondolunk vissza születésükre. Bár az, akit megbántottunk megbocsát, mi mégis neheztelünk magunkra hosszú évekig, talán egész életünkben.

Én már többször okoztam fájdalmat. A legjobb barátom ellen is vétkeztem. Ő mégsem hagyott el, nem haragszik rám, nem érezteti velem. Nekem mégis eszembe jut, hogy megtörtént, és elkeserít, hogy nem tudom eltörölni.

De talán az bánt a legjobban, hogy nem érzem elégnek magamat arra, hogy egyszer jóvátegyem. Nagy dolgok ezek, másnak persze apróságnak tűnhetnek.

Miért nem tudlak elfelejteni? Annyi minden megy ki a fejemből. Te miért nem?

Ha nem emlékeznék rád, nem sóvárognék utánad, nem éreznék késztetést, hogy odalépjek hozzád, nem játszanék a gondolattal, hogy veled vagyok, akkor könnyebb lenne. Akkor tudnék múlt nélkül, tisztán kezdeni veled. Miért nem tudlak elfelejteni? Hangok, érintések, érzések. Azt kívánom, bár ne lett volna. Azt akarom, hogy ne élj bennem. Csak úgy lehetne megint esély.

Szeretnék beszélni veled, de félek nem tetszene, amit mondanál. Az emlékekkel, a szánkat elhagyó szavakkal, a távoli pillantásokkal, a egymást kereső kezeinkkel, az összefonódó ajkainkkal, az el nem felejtett múlttal már nem lehet közöttünk az, amit én szeretnék.

Meg kell hódítani. Mindenkit meg kell hódítani. Még azt is, aki ellenkezik, elzárkózik előle.

Ha szerelmes vagy, akkor téged már meghódítottak. Hogyan? Magad sem tudod. Csak megtörtént anélkül, hogy észrevetted volna, hogy meg tudnád magyarázni. Csak az állapot számít, amiben vagy, ami felemel és lesújt. Ha meghódítottak egy félmosollyal, egy szemrebbenéssel, egy sejtelmes sóhajtással, akkor nincs tovább vissza. Most rajtad a sor. Tégy a mosolyért, a pillantásért, a sóhajért! Érd el, hogy neked ragyogjon, rád nézzen, tőled hagyja el az ajkát!

Nem nagyon értem rá a blogomat frissíteni, mert olimpiai lázban égek. Munka után otthon beülök a TV elé, és éjfélig nézem. Az engem érdeklő versenyszámokat felveszem, és követem az eseményeket. Imába foglalom a digitális TV-szolgáltatás kitalálóját, hiszen így két gombnyomással be tudom állítani a felvételt, amit az egység tárol törlésig. Ma lesz időm, mert a műkorcsolya versenyszámaiban szünet van, holnap lesz a folytatás.

Ez az oka annak, hogy nem került mostanában új bejegyzés az oldalra. De "rajongóim" kérésének eleget téve ma este beírok pár gondolatot, amit az elmúlt néhány napban feljegyeztem. Így lehet olvasni. Remélem, örülsz Krisz!

Két ember találkozik. De az helyett, hogy a szokásos módon elmennének egymás mellett, valami belső húzóerőtől vezérelve kézen fogva folytatják az útjukat.

Majd megfelelőnek vélt idő után a józanész legfőbb irányításával úgy döntenek, hogy végleg együtt maradnak. Úgy döntenek boldogok lesznek, letelepednek, gyereket vállalnak. Nem jut eszükbe, fel sem merül bennük, hogy nem sikerülhet, ha igazán szeretik egymást. De van akiknél nem így van. Bennük már ennél a döntésnél kétségek merülnek fel. De nem foglalkoznak vele, csak elnyomják a negatív gondolatokat, megfelelnek az elvárásoknak. A sajátjaiknak, és másokénak. Boldogok akarnak lenni, görcsösen, és bár felmerül bennük, hogy nem sikerülhet, mégis elnyomják, mégis úgy tesznek, mintha olyan szerelmesek lennének, amilyenek szeretnének lenni.

Majd jön az a rész, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halnak. De mi van akkor, amikor nem? Hibákat hibára halmoznak, és nem próbálják meg, nem tudják helyrehozni, küzdeni. Csak hagyják, hogy hajójukat zátonyra sodorja a vihar, csak besöpörnek mindent a szőnyeg alá, hogy ne kelljen tudomást venni róla. Ott az a sok hiba, a sok mocsok a szőnyeg alatt. De nem figyelnek rá, nem törődnek vele, ők tökéletesek, boldogok.

Hiába is tagadnák. Mindketten hibáztak, egyformán felelősek, közösen gyűjtötték, és hagyták a szőnyeg alatt azt a sok bántást. Hatás-ellenhatás. A tükör azt mutatja csak, ami előtte van. A tükröd téged mutat.

Alkalmasnak kell lenni bocsánatot kérni, és megbocsátani. Csak egy szó. Ha nem tudod kimondani ... akkor vége.

Aztán elmennek ahhoz a harmadik emberhez, aki megkapta a jogot, hogy eltöröljön mindent. Kimondják vele közösen, hogy nincsenek hibák, nem történt meg az a kézfogás, az a találkozás. De valójában csak a döntést teszik semmissé. Nincs értelme kidobni a tárgyakat, a fényképeket, az emlékeket. Valamit nem lehet kidobni, mert beégett. Magát az ember nem dobhatja ki. Csak tudomásul veszi, hogy ez nem az volt, aminek lennie kellett volna és folytatja tovább az útját. Emlékekkel. Saját magával megbékélve.

Mit éreznek? Semmit. Eljön az az idő, amikor már semmit. Nincs öröm, nincs bánat, nincs más csak az út. Az új út.

- Tudod, hogy mindent megtehetsz, de nem akarsz.

- Tudod, hogy mindent megtehetsz, de te olyat akarsz, amit nem lehet.

- Tudod, hogy mindent megtehetsz, és te mindent meg is teszel, és tetszik, és hagyod.

- Tudod, hogy mindent megtehetsz, és meg is teszed, azonban elégedett mégsem vagy tőle.

Az első két lehetőségben az a jó, hogy nincs csalódás... Az a jó?

Éjszaka van. Most aludjak, amikor nem vagyok álmos? Reggel pedig keljek fel, amikor álmos vagyok?

Megfordult a világom, a csöndben, a sötétben, a lámpa fényénél éjszaka érzem jól magam. Azt teszek, amit szeretek, annak szentelem az időt, ami igazából érdekel, mégis aludni kell, mégis a reggel a kegyetlen, üdeségével rám robbantja magát, és ahhoz hogy élvezhessem a szabadidőmet, elvonszol a munkahelyemre, hogy lehetőséget adjon megkeresni a pénzt, ami a következő naphoz, héthez, hónaphoz kell.

Alig alszom, átlagosnak mondható a napi 5 óra, fölösleges időveszteségnek érzem az alvásra elpocsékolt időt, amikor mással is kitölthetném azokat a hosszú perceket. Igen. Aztán jön a hétvége, és visszaveszi egy részét annak, amit a hétköznapok elcsaltak. Vasárnap magához láncol az ágy, a véremet szívja, nem ereszt. Mikor végül nagy erőfeszítések árán elhagyom, akkor veszem észre, hogy annyira legyengített, hogy képtelen vagyok mozogni, enni, élni.

Amikor már napok óta még 5 órát sem alszol, és reggel megszólal az óra... másodpercekig nem kapsz levegőt.

Mostanában nem történik velem semmi különös, vagy ami történik, azt nem tartom különösnek, ezért nem írom meg. Írhatnék valami igazából nem fontos, még engemet sem érdekel dologról, de sokszor az a jó, ha az ember csak a valóságot meséli el, mindenféle ügyeskedés nélkül.

Jelenleg az életem nem említésre méltóan mozgalmas, így a belső világom átformálásán fáradozom, vagy inkább szórakozom, mert mindent összevetve mondhatom, hogy tetszik. Önvizsgálat, önértékelés, bátorság felkorbácsolás. Úgy döntöttem, minden lehetséges, és ettől nem tágítok.

Nem érdekel, hogy milyen lesz. Akarom, hogy megtörténjen. Ha csodálatos lesz, akkor én leszek a legboldogabb. Ha pedig csalódnom kell, akkor legalább már nem fáj ez a bizonytalanságból eredő nem szűnő vágyakozás.

Lehet olyan megszállottan, erősen gondolni valakire, hogy azzal megváltoztatható az élete? A felé irányuló energia hullámok eljutnak hozzá? Ha nap nap után csak ő minden gondolatunk, akkor befészkelhetjük magunkat a fejébe? Érzi, amit érzünk?

Ha kitartóan, ösztönösen, eltántoríthatatlanul jár az eszünk valakin, nem tudjuk őt elűzni a képzeletünkből, mindennapjainkból és ez által félelmetes, megállíthatatlan energiákat küldünk felé, akkor ez biztosan őrá is hatással van, nem csak ránk.

Remélem, hogy így van, ábrándozom róla, hajlok felé, hogy azt higgyem, ez lehetséges. Milyen káprázatos lenne?

Akarom, hogy így legyen. Akarom, hogy rám találjon, hogy gondolataimba belekapaszkodva felém hajtsa valami ellenállást nem tűrő vonzás. Akarom őt minden megfoghatatlan, bennem feltornyosult, felgyülemlett sóvárgással. Kell, hogy ezt ő is érezze, mert olyan erős, hogy lassan felforr bennem minden józanész, minden értelmes, minden tudatos, és csak az az égető vágy feszít, űz belülről, ami őt hívja, ami hozzá láncol, rabságában tart.

Pedig reménytelen, elképzelhetetlen, hiszen nem is tudja, hogy van energia, van gondolat, van valaki. Mégis a remény, és a megfogalmazott képzelet ad lehetőséget arra, hogy megvalósuljon. 

Szeretnék szeretni, de ez lehetetlen. Egy olyan ember, mint én beszámíthatalan, egy olyan ember, mint én, halott ott, ahol más szabadnak érzi magát. Nem tudok szeretni, tele vagyok golyó ütötte sebekkel, nem érzek semmit, csak fázok, nem érzek mást, csak a régi sebeket, melyek megedzték a szívemet. De én szeretni akarok, csak más módon. Szeretni akarok, és nem adom fel, nem állítok falat, nem húzok kerítést. Szerelmet akarok, ami nem jelent semmit. Ezt a szerelmet akarom. Ezt.

Elegem van belőled, mert azt hiszed, hogy érdekel. Elegem van úgy tenni, mintha érdekelne. Mi értelme e hangok nélküli jelrendszernek, ha úgy sem történik semmi? Vársz és én ezt tudom. De akarsz várni, és én akarom, hogy várj? Ha te tudod a választ, hát válaszolj, talán akkor jutunk valahová.

Elegem van, mert azt sem tudom, hogy mit akarok, de neked sincs fogalmad róla. Most itt állok a zuhany alatt, veri az arcomat a forró víz, és rád gondolok, pedig nem akarok.

Széttéplek, de ezeknek az agytekervényeknek nem lehet parancsolni, és megint összeáll a kép.

Nem bírom tovább! Hová bújjak, hogy ne halljam a hangtalan jelrendszered fülszaggató kiáltásait.

Éva szomorú volt. Nem úgy alakult az este, ahogy remélte. Ez pedig elindított benne egy önmarcangoló folyamatot, melynek az lett az eredménye, hogy megint megállapíthatta: kevesebb vagyok, mint aminek gondoltam magam.

Jól indult ez a házibuli, szép, meleg nyári éjszaka volt, az udvaron szólt a zene, sejtelmesek voltak a fények, jó a társaság. Várta, hogy lesz alkalma beszélni Ádámmal, de semmi nem történt, benne pedig a remény kétségbeesésbe csapott át. Még csak lehetősége sem adódott. Miközben elkeseredésében azon gondolkodott, hogy haza megy, az udvaron állt, és bámulta a tiszta égbolton ragyogó csillagokat. Mindenki bent volt a házban, csak ő volt egyedül a kertben magányosan, búsan.

Egész este minden idegszálával gondolat üzeneteket küldött a fiúnak, de hiába, Ádám nem vette észre. Nevetséges is volt e próbálkozás, hiszen ezen módszer eddig még egyszer sem vált be. Így, miközben azon járt a feje, hogy búcsúzás nélkül haza megy, úgysem hiányolja senki, megfordult és el akart indulni. De Ádám ott állt előtte, és az égen azt a pontot figyelte, amit eddig Éva nézett. Meglepődött a lány, a szíve dobbanása kihallatszott a mellkasából, mérhetetlen izgalom, és boldogság rohanta meg. Ádám mélyen a szemébe nézett. Csak meredtek egymásra, édes, lélekperzselő mámorban, a várakozástól, az örömtől feszült csendben.

Aztán Éva zavarában halkan, suttogva mondta, hogy indulni készül, de közben nyughatatlan reménykedett, hogy a fiú marasztalja. Ádám szó nélkül, behúzta a lányt egy sötétebb zugba, két kezével megfogta az arcát, és lágyan, határozottan megcsókolta. Éva elégedett odaadással viszonozta ezt, és úgy borultak össze, mintha az idők kezdete óta erre készültek volna, mintha a létüknek ez lett volna a mozgatója, értelme. Éva nem érzett még ilyen minden eddigi érintést, vágyat feledtető beteljesülést.

A társaság egy része kizajosodott, kijött a kertbe. Lassan szétváltak, külön szakította őket a titkolózás, a közönség. Éva arcán forró könnycseppek hideg nyomot hagytak maguk után. Nézték egymást közelről, Ádám még mindig fogta Éva arcát. Csillogó szemükben a mohó lendület és odaadás hívogató, csalogató tüze remegett. A fiú leengedte lassan a kezét, és a lány keze is lecsúszott Ádám mellkasáról. Odajött hozzájuk egy fiú, Ádámhoz beszélt, és nem vette észre, hogy nem figyelt rá, továbbra is Éva szemében kereste a bátorítást.

Vannak vágyak, késztetések, de csak azért, hogy pillanatnyilag kielégítsük őket, szabad a megfogalmazott képet, képzeletet alul múlni? Mindenkinek szüksége van valakire. De csak kell valaki, vagy az a valaki bizonyos kritériumoknak is meg kell, hogy feleljen? Szabad alább adni, vagy ki kell tartani, még akkor is, ha kevés a remény arra, hogy megtaláljuk e különleges valakit?

Ha nem találkozok sohasem a FÉRFIvel, akkor maradjak a mese világomban, és éljem le az életem nélküle, bárki nélkül, valaki nélkül? Ha a képzelet szebb a valóságnál, akkor meg fogok valaha elégedni?

Bár tudnám a másik oldal hogyan gondolkodik! A hímnemnek mi jár a fejében?

Ha tudjuk, hogy mire vágyik a másik, miről álmodozik, mi mozgatja, akkor miért nem teszünk neki kedve szerint, és miért nem tesz ő a mi kedvünk szerint? Annyira ellenkezik a természetünkkel? Feladjuk magunkat? Ha tudja a férfi mit akar a nő, és a nő, hogy mit akar a férfi, akkor miért nem aszerint tesznek?

Az anyák miért nem adják át fiaiknak a női nem, az apák pedig lányaiknak a férfiak megfejtőkódját? Miért beszélünk ritkán az érzéseinkről? És amikor beszélünk róluk, akkor miért sértődik meg a másik fél, miért érzi személyes támadásnak?

Beszéljünk! Tudni akarom te mire gondolsz! Végig hallgatom, és meg akarom érteni!

Minden rendbe fog jönni. Én meg vagyok, meg is maradok, majd megyek, várj rám! Ne legyél szomorú, megoldódnak a problémák, és törekedj arra, hogy a lényegtelen dolgokat ne vedd a szívedre. Az olyan ember véleményére nem kell adni, aki nem is ismer, aki elhamarkodottan ítél. Lépj tovább! Erős vagy, és jól csinálod! Bízz magadban, kerekedj felül! Én büszke vagyok rád, te is legyél az magadra. Nincs olyan akadály, amit nem tudnál átugrani. Minden meg van benned, ami erre képessé tesz.

Bár megölelhetnélek! Már napok óta olyan boldogság volt a szívemben, hogy ismét láthatlak, beszélhetünk, veled leszek. Szükségem volt, van az energiára, amit tőled kapok. Mégsem tudtam menni, a hó, a havazás közbeszólt, pedig amit tudtam megtettem. Most neked van szükséged rám, és én nem vagyok ott. De csak testben! Lélekben veled vagyok! Gondolatban vigasztallak. Sírj! Vagy mégsem! Ne sírj! Nincs semmi baj. Elmúlik minden. A rossz is. Ne légy szomorú!

Sok szeretettel küldöm neked ezt, hogy tudd, gondolok rád, és ne feledd ünnep van, egy csodás családi ünnep! A gyönyörű gyermekeid szemében ott csillog a válasz minden kérdésedre! És én is ott ülök melletted, még ha nem is látod!

Tegnap mézeskalácsot sütöttem, és ettől átható karácsony illat van az egész házban. Én meg azt sem tudom, hogy mit kezdjek vele.

Sok emléket előhozott. Az első a nagymamám  karácsonyfája. Aprócska, közel 70 cm-es műfenyő volt. Összesen volt rajta 10 db békebeli üveggömb, vagy 15 szaloncukor, meg felerősített rá csipesszel egy pár több éves csavart gyertyát. Ott állt a kis önkormányzati belvárosi lakás szobájában az asztalon. Nem volt benne különösebben semmi melegség, mégis mély boldogság, és szeretet vágyat tükrözött. Bánatos, és keserű volt, mi ennek ellenére minden ünnepen körül álltuk, és a nagymamával is elénekeltük mellette a karácsonyi énekeket.

Amikor fiatalabb, és éretlenebb voltam, amikor még nem értettem a dolgokat, haragudtam rá. Haragudtam, mert a másik unokájának a nevén szólított, mert kevésbé mutatta ki az érzéseit nekünk, pedig mi mindig ott voltunk mellette. Csak azt láttam, amit látni akartam. De bolond voltam, hiszen csak magányos, öreg, és akkor már nagyon beteg volt. Azt hittem, tudom mit érdemel, pedig csak pár ecsetvonást láttam az ő festményéből. Annyi mindent élt meg, sok titkot rejtett, őrzött. A temetésén megmutatták a testét. Nem lehetett megismerni, pedig előző héten még láttam élve. Végtelenül szomorú voltam, hang nélkül sírtam végig a szertartást.

Mindig eszembe jut. Főleg ünnepekkor, a születésnapján. Mikor a sírjánál járok, gondolatban bocsánatot kérek tőle minden rossz szavamért, ami azért hagyta el a számat, mert haragudtam rá.

A kedves kis karácsonyfa az ő ünnepe volt. A kis nyugdíjából ennyi melegségre tellett. Inkább ajándékot vett belőle.

Minden nap elmegyek a Szent István téren álló ház előtt, melyben ott az a belvárosi lakás. Melyben ott maradtak az emlékek. Azt képzelem, ha belépnék az ajtón, megint tisztán előttem lenne minden, és ő már várna, főzné a teát, szeletelné a kalácsot.

Szerette a francia sanzonokat.

Otthon, egyedül. Csendes minden, csak az eső kopog halkan a háztetőn. Ülsz az ágyban derékig betakarózva, a kislámpa fénye bevilágítja a szobát, egy könyv van az öledben és bámulsz előre. Elkalandoztál. Nem érdekel a könyv, vagy ki tudja, talán csak máshol jár az eszed, és nem tudsz a könyvre figyelni. Nem érdekel a TV, a könyv, a net.

Gyakran csinálod ezt. Valami mély, valami üresség? De nem, hiszen olyan sok terved van, annyi mindent szeretnél csinálni, csak mégsem teszed. A tervek szikráznak a fejedben, mégsem hajtod magad a megvalósítás, a cél felé. Nem érzed szerencsétlennek magad, nem rántod magad letargiába. Inkább csak emészted, megrágod a dolgokat, alaposan átgyúrod. A folyamatok benned játszódnak, és nem látszik az eredményük. Vagy csak húzod az időt? Magad sem tudod pontosan, reméled, hogy nem hagyod el magad. Bizonygatod, hogy nem hagyod, veszted el magad! Most is ezt csinálod! Tedd le a könyvet, kapcsold le a villanyt, és aludj! Ne gondolkozz, csak aludj! De nincs értelme a sötétben, csukott szemmel, ébren álmodni sem! Ideje lenne már valamit megvalósítani a tervekből. Akkor talán elkezdődne valami, és lassan megtörténne minden, ami fejben már létezik.

Szerelem ez? Szerelem, ha várom: láthassam? Szerelem, ha tudom: a közelében akarok lenni? Szerelem, ha érzem: végtelen, láthatatlan erőhullámok; suttogó, kínzó hangok csalnak felé? Szerelem, ha kegyetlen játékkal kényszerítem magam arra, hogy kitalálom mire gondolhat? Szerelem, ha azt képzelem elégedetten, hogy szeret? Milyen szerelem ez, ha mindezt úgy teszem, hogy nem is tud róla?

Távolról, csendesen, titokban élete részének ámítom magamat. Pedig mit tud ő erről az egészről? De szívem magányába vidám színeket fest, hogy őt érzem mindenhol, még akkor is, ha hiába várom, hogy láthassam, hiába vagyok a közelében, hiába húz hozzá a kereső gondolat. Elvarázsolom magam, hogy a szívem csöndje enyhüljön.

- Miért is nem haltam meg a Vörös Kutyákkal verekedve? - nyögött fel a fiú. - Elhagyott az erőm, és nem a méreg miatt. Éjjel-nappal kettős lépteket hallok a nyomomban. Ha megfordulok, úgy érzem, abban a pillanatban bújt el előlem valaki. Benézek a fák mögé: nincs ott. Kiáltok, és senki sem felel, de mintha valaki hallgatóznék, és elnyelné a választ. Lefekszem, de nincs nyugovásom. Megfutom a tavaszi futást, de nem tudok megcsendesedni. Megfürdök, de nem tudok lehűlni. A zsákmányolás beteggé tesz, de nincs kedvem harcolni, csak zsákmányért. Testemben van a Piros Virág, csontom vízzé vált, és - én - nem tudom, amit tudok.

- Halványulnak a csillagok - mondta Szürke Testvér, a hajnali szellőt szimatolva. - Hol tanyázunk ma? Mert mostantól kezdve új csapáson járunk.

/Joseph Rudyard Kipling/

Minden nap, amíg újra nem találkozunk, meggyújtom egy pár percre a mécsest, amit tőled kaptam. Ma égett először. Nagyon szép, meleg fénye volt. Ez a kis ünnep minden nap az én adventem, várakozásom. Hiányzol. Köszönök mindent! Felszabadított, hogy találkoztunk, és beszéltünk. Vidámabb lettem, és erősebb. Puszillak!

"Mert kell valaki, akihez beszélsz.
 Mert kell egy másik: mások ellen.
 Ne áltasd magad! Ennyi az egész.
 De ez - eltéphetetlen." /Rab Zsuzsa/

"- Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.
 - Melyik az a rész?
 - Az, amikor te meg én mi leszünk." /Micimackó/

Egy nyírkos, hideg, szeles munkanap után, mely napon végig kint dolgozott a lány, fáradtan szállt fel a buszra. Ülőhelyet már nem talált, megállt a második ajtóval szemben, háttal az ablaknak dőlt. Még a munkával kapcsolatos gondolatok jártak a fejében, csak bambult kifelé a vele szemben lévő, nagy, üveges buszajtón. Végre a sofőr indította a motort és elindultak hazafelé. Az autóbusz még több helyen megáll, míg elhagyja a várost. Az első ilyen megállónál, ahogy a lány nézett kifelé a buszból, az úgy állt meg, hogy pontosan egy fiú - aki lent várt egy másik buszra a megállóban - nézett mélyen a lány szemébe. És csak nézték, nézték egymást, nem néztek másfelé, nem jöttek zavarba, valami miatt csak nézték a másikat, folyamatos két percig, mig az összes felszálló megváltotta jegyét, és a lány busza ismét elindult. Ekkor követték egymás tekintetét, tartották, amig lehetett a másikkal a különös kapcsolatot, és mosolyogtak mindketten. Végül a fiú kikerült a lány látóköréből, aki még mosolygott sokáig. A szíve még mindig vidám, amikor erre a furcsa, varázslatos 2 percre gondol. Csak az jár a fejében, hogy mikor láthatja újra az ismeretlen fiút.

Elbúcsúztam tőle, és azt hittem lezártam, de azóta mégsem telt el nap, hogy ne jutott volna eszembe. Vannak dolgok, amikkel kapcsolatban megkérdezem magamtól: Ő mit szólna hozzá?

Akkor, amikor elbúcsúztunk, azt hittem ez végleges. Azonban azóta úgy változtak a dolgok, hogy most ismét találkozhatnánk. Ismét, megint, újra. Viszont mégis motoszkál bennem a kétely: hogyan, miért, meddig?

Furcsák vagyunk mi ketten. Olyanok vagyunk, mint két mágnes. Taszítjuk, vonzzuk egymást.

Találkoznunk kellett, de valahogy mégsem jókor találkoztunk. Nem vagyunk azonos síkon még sok mindenben. De ez mellett valahogy szükségem van rá, hogy a fejemben, a gondolataimban legyen. Érzéseket vált ki belőlem, melyek kifejezetten tetszenek, és mégis gyakran megőrülök tőle.

Ezért gondolkodom, rágódom. Félek. Azt hiszem félek. Nekem az már nem elég, ha valaki nem gazember, szeret, és elvisel. Szeretném, ha szeretnének, és szeretnének azonos hullámhosszon mindenféle fölösleges erőfitogtatás, mindenféle erőltetett elvárás, bizalmatlanság, birtokolni akarás nélkül. Szeretném legalább azt kapni, amit adni tudok. Olyan kell, aki révén több leszek, aki pozitív energiákat ad nekem a nap minden percében, még akkor is, amikor nem vagyunk együtt, és akinek kellenek, és szükségesek az én energiáim, akivel erősítjük egymást, nem pedig gyengítjük. Olyan kell, akinek ha elmondom a titkokat, akkor megért.

Azt nem tudom, hogy ő milyen, igazából nem, és még azt sem tudom, hogy ki szeretném-e próbálni, azt pedig végképp nem, hogy ő akarja-e?

Teljesen hülyére veszi és megalázza, lenézi a lányt, akinek elege van már a fiú önzőségéből. Csak magára tud gondolni, csak fel ne boruljanak a tervei, csak minden úgy menjen, ahogy kitalálta.

Ha a lány valamit rosszul csinál, hibázik, akkor ráolvassa a fejére, hosszú perceken, órákon keresztül kell hallgatnia a fiú megalázó, lehülyéző monológját, és úgy beszél vele, mint a legutolsó agyalágyult vadbarommal. A lány ezt bírja sokáig, azonban egyszer csak elszakad a cérna, betelik a pohár, és visszaszól, pofákat vág. A fiú erre teljesen kikel magából, kiabálni, ordibálni kezd, és megharagszik, megsértődik olyan óvodás módon: ugye mindenki látja, hogy haragszom? A lány teljes kétségbeesésében elsírja magát, amit bár ne tett volna. A fiúban ez valami mélységes dühöt vált ki, és hangosabban kiabál vele, majd mikor kitombolta magát duzzogva, szó nélkül elvonul, és órákig nem szólal meg, a lány hiába beszél hozzá.

A lány szomorú, fél, sír, gondolkodik. Fordított esetben is ide jut. Ha valamit ő tesz szóvá, ha megemlíti a fiúnak, hogy nem tetszik neki valami, akkor ugyancsak emelkedett hangon beszél vele, kiabál a lánnyal, hogy ma megint mi baja van, kispécizte magának, bántja, mikor neki nyugalomra van szüksége, elege van ebből, majd otthagyja magára megint a lányt, és órákig elvonul sértődötten.

A lány sír egyedül, fekszik a padlón, értelmetlennek látja az életét, olyan szívfájdalmat érez, amitől már a halált sem érzi szörnyűnek, csak felszabadítónak. Egyre mélyebbre zuhan az önmarcangolásban, és kutatja magában a hibát, rossznak érzi magát, hiszen a tükör, a fiú is ezt mutatja neki. Csak arra tud gondolni, hogy hol rontották el, és meddig bírja még. Eljut arra a pontra ismét, hogy ennyi volt, nincs tovább, véget vet ennek a végeláthatatlan kínzásnak, de akkor eszébe jut az első csók, és az öröm, a boldogság, amit akkor érzett. Majd elszomorodik ismét, hang nélkül folynak a könnyei, mert rájön, hogy már a sok veszekedés, önfeladás, marcangolás elhalványította az emléket. Egy kicsi kihal belőle ilyenkor, és valami abból a képből, amit a fiúról alkotott. Bár ne így lenne! De úgy néz ki, hogy ezen már nem tudnak változtatni. Egy első csók nem elég egy életre, nem lehet ráépíteni a jövőt.

A fiú odalép a lányhoz, aki még mindig a padlón fekszik, de már nem sír. Felháborodottan kérdezi tőle, hogy már bocsánatot sem akar kérni, nem veszi észre, hogy haragszik? A lány felkel a földről, mélyen a fiú szemébe néz, majd otthagyja egy szó nélkül. Vége, most már a fiú is tudja, végképp vége, ez viszont megijeszti, nem gondolta volna, nem is vette észre.

Élek. Egyik nap átúszik a másikba. Beköti az idő a szememet és úgy mennek a napok, hogy észre sem veszem. Megint hétfő, megint péntek. A rutin visz előre, és néha mikor megállok, összegzésképpen megállapítom, hogy ismét nem történt semmi. Csak ringat az elmúlás hosszú, nyúlós masszája és én hagyom, engedem. De nem fáj. Még. Reméljük soha nem fog hiányozni a leltározás során valahonnan ez az idő, amit ebben a nagy ringatózásban odaadtam a tétlenségnek. Hiszen hiába is kérném számon magamon a záráskor, tenni akkor már nem tudnék, csak széttárt kezekkel, nagy szomorú szemekkel tehetetlenül mentegetőznék, és bánnám. Ez már ajándék.

Magas, szikár, jóképű férfi volt. Régi, nemesi családba született, azonban egyik léha életmódot folytatott felmenő miatt, a család nem rendelkezett a névhez járó vagyonnal. Az egyetemen térképészetet tanult, és utána ebben is dolgozott. Sokat repült, ő a világot gyakran nézte fentről, fotókat készített a magasból. A háborúban ezért különleges hasznát vették, aminek ő nem örült, hiszen a szép, békeidőben megtervezett Magyarországot eltorzult, lerombolt formájában látta az égből. Az utcák, a terek, a házak lent is szomorúan, szürkén, sebesülten jajgattak, de a levegőből a kép még lehangolóbban, még fájdalmasabban mutatott.

Aztán a háborúnak vége lett, és megváltoztak a gondolatok, az emberek, amit akkor ő nehezen viselt. Nem mondhatott ott és azt, amit akart, nem érezhette, vallhatta, ami belül lakozott, és a hitet is beszabályozták.

Magas, jó kiállású férfi volt, öltönyben, kalapban, fényes, bőr cipőben, hosszú kabátban. Sokat dohányzott, a régi képeken mindig cigaretta, és újság volt a kezében. Teltek az évek, és hosszú magányos időszak után megismerkedett egy asszonnyal. Egy gyönyörű, okos, szomorú szemű asszonnyal, aki elfogadta őt, és akinek szüksége volt rá. Igaz elvált volt, és volt egy fia, de ez őt nem zavarta. Szerelmük ugyan nem volt lángoló, de tisztelték, szerették egymást, melegen, óvón. Hamarosan egybe keltek, és egy kedves, belvárosi lakásba költöztek. Igazán összeillettek, a szeretet, és a barátság egybeolvasztotta szövetségüket. Született a fiú mellé egy tüneményes kislány, akit apja a tenyerén hordozott, és a fiút, aki nem az övé volt, sem hanyagolta el, saját gyermekeként szerette, és bánt vele, neki adta a nemesi nevet, és elindította egy olyan pályán, amiben a fiú igazán megtalálta magát, és nagy sikereket ért el.

Jó férj, gondoskodó apa volt. Dolgozott, templomba járt családjával az akkori közhangulat ellenére, lányát megkereszteltette. Feleségével minden péntek este lejártak a Hági sörözőbe táncolni, és mikor beléptek az ajtón, a zenekar az ő dalukat kezdte játszani.

Ha jól emlékszem 1985-ben halt meg. Imádta a lányát, férjhez adta, és unokáival még játszott. Ugyanabban a templomban ahol lányának ajándékozta a hitet, megkereszteltette a lányunokáját is. Sajnos a fiú unoka ezt már nem kaphatta  meg tőle örökül.

Magas, szép, igaz ember volt. Én még emlékszem rá. A sötét szobában fekszem a gyerekágyban, beszűrődik a fény a konyhából a kazettás üvegajtón, ő ott ül az étkező asztalnál, hallgatja a rádiót, kezében újság, pipázik, szivarozik vagy cigarettázik, lassú, gomolygó füst veszi körül. Végtelenül nyugodt, biztonságos, és felemelő hangulata van ennek az emléknek. Megmagyarázhatatlan, hogy alig ismertem, mégis szerettem, szeretem őt.

Mi történt vele? Megint csak álmodozik, elmereng, édes képzelgéseket szövöget, de nem tesz semmit, csak hagyja a lehetőségeket elúszni, mint papírhajót.

Talán holnap. Ezt mondogatja, és a holnap is így telik. Meddig hagyja még a dolgokat folyni a maguk törvénye szerint? Mikor jön el az, amikor változtatni akar, amikor nem enged el mindent a maga útján? Eljön az idő, és kezébe veszi az irányítást, de addig még meg kell találnia valamit, amiről tudja hogy létezik, de nem tudja mi az, és mikor leli meg.

Eszembe jut sokszor az a nap, az a csodás nap. Lassan sétáltam, andalogtam az utcán. Csendes, napsütéses őszi délután volt, a távolban már gyülekeztek a viharfelhők, és ettől olyan sejtelmesek voltak az árnyékok, a fények, az égbolt felemásan borult a város fölé.

Szerettem volna már ott lenni, talán már várt rám, de mégsem siettem, hagytam magamnak, az érzéseknek időt, nem akartam, hogy elmúljon az az édes nyugtalanság. Valami huncut vidámság bujkált bennem, valami jóleső borzongás. Vágytam rá, az illatára, az ízére, a tapintására, a közelségére. Rengetegszer elképzeltem már, sokszor fantáziáltam erről az eseményről előtte. El sem hittem még mindig. Mosolyogva kóvályogtam el a kávézóig. Megérkeztem a megbeszélt időpont után egy, két perccel. Betoltam a nehéz ajtót, és beléptem. Boldogan köszöntem a pincérnek, és kutattam, kerestem a szememmel, hol van, merre találom.

Nem volt ott. Leforrázva álltam egy helyben, majd nehezen kiválasztottam egy asztalt és leültem. Kértem egy teát, de már nem emlékszem hogyan és milyen tea volt. Ott ültem egy órát, és az első negyed órában még abban reménykedtem, hogy talán csak elkésett. De nem. Nem jött el. Soha nem találkoztunk, soha nem hallottam többé róla. Még mielőtt elkezdődött volna, be is fejeződött.

Mégis ez a találkozás volt az egyik legszebb találkozás. Megmaradt olyannak, amilyennek elképzeltem, és amilyennek én lejátszottam magamnak, még mielőtt odaértem volna. Csodás őszi délután volt.

Az alvás mostanság egy olyan időtöltés, ami teljesen fölösleges, hiszen mi értelme feküdni egy ágyban, ha nem jön álom a szememre. Legyen a próbálkozás kezdete 10 óra, éjfél, hajnali 2, nem számít, csak forgolódok, csak nézelődök. Valami miatt nem megy ez nekem, pedig néha olyan fáradtan zuhanok az ágyba, és egy perc alatt elalszok, mégis a jó kezdet után a folytatás katasztrófa. Aztán a reggel felteszi az i-re a pontot. Amúgy sem tartozik a kedvenc napszakaim közé, de az utóbbi időben olyan nehéz és magányos a reggel, hogy alig várom hogy túl legyek rajta. Nem tudom hogyan indíthatnám be a napot, és még senkivel nem találkoztam, aki kitalálta volna, nekem mi a jó, mire van szükségem, így maradok a teánál, a rádiónál. Aztán a szokásos mindennapos menetrend, alkalmassá teszem magam a ház elhagyásához, a buszon legalább már emberek között vagyok, de a munkahely az, ahol elkezdődik a nap úgy, ahogy kell. Hiszen ott legalább jól érzem magam, jó a hangulat, és szeretem a munkám.

Korai még. Korai még bármi is. Hiszen éppen csak 3 hete próbálom összerakni magamat. Valójában jobb így, jól érzem magam, mégsem vagyok alkalmas még semmire. Ki kell találnom, hogyan legyen tovább, meg kell állnom egyedül a lábaimon. Nem vagyok kétségbe esve, menni fog, de nem mindegy hogyan. Nekem a napsütést először belül kell megtalálnom. A nehezén túl vagyok, de még közel sem értem a problémák megoldásának végére. Ilyen rövid idő alatt nem lehet beletörődni abba, hogy a tervek füstbe mentek, hogy a felépített jövő romba dőlt. Nehéz észre venni azt, hogy a rosszban van jó is.

Igyekszem. Jó éjt. Szép álmokat.

Miért olyan nehéz megtartani? Mégis meg kell, ha egy másik ember bizalma fontos.

Elmondta nekem azt magáról, amiről még soha senkinek nem beszélt, és ami a környezetünkben lévőket nagyon érdekli, hiszen vele kapcsolatban ez tabutéma. Nem mondhatom el. Fontosabb az, amit ez elindít kettőnk között. Olyan mintha örök rabságot fogadott volna nekem önszántából. Én nem kérdeztem, csak kikívánkozott belőle, és talán megbánta, mert megkért, hogy ne mondjam el senkinek abban a körben. Én megígértem és szándékomban áll ezt meg is tartani. E következtében némileg függ tőlem, erre akkor nem is gondoltam. Remélem azóta nem esett kétségbe, nincs oka rá.

Miért pont nekem, ilyen sok ember, ilyen sok idő után? Biztosan megvan az oka. Nem szeretném túlértékelni magam. Most talán már neki is könnyebb, hogy valakivel beszélhet róla. Nincs tovább nehéz teher, kimondatlan fájdalmak, érzések. Bár nem én vagyok ezek konkrét címzettje, mégis felszabadult a szíve kicsit.

A Nap megjelenik a keleti égbolton és lassan, kedves szavakkal, bársonyos, felmelegítő öleléssel ébresztgeti a még alvó világ minket körülvevő részét. Felrázza, és estig elteszi az áttetsző, selymes, harmatos dunyhát, amivel előző nap a Hold takarta be az elfáradó, elcsendesedő, megpihenő természetet. A köd felszáll, előtárul a távol, a noszogató fénysugár végig simogatja a mezőt, a füvön a vízcseppek becsillogják magukat a Napba. Csodás, felemelő látvány, megnyugtató beszippantani a harmat hűs illatát, miközben arcom az égre fordítom, és magamba olvasztom az energiát, ami megmozgat és felébreszt.

Wenn ich diesen Schwert thue aufheben,
So wünsche ich dem armen Sünder das ewige Leben.

"Ha én ezt a kardot jól felemelem,
Így kívánok a szegény bűnösnek örök életet."

azaz

"Ha felemelem ezt a kardot,
A szegény bűnös örök életet nyer."

/Köszönet D.S.-nek/

"Hol volt, hol nem volt,

élt egyszer egy magányos farkas.

Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,

és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,

a kőművesek simogatását,

de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.

Istenen kívül soha senki

olyan szépnek nem látta őket,

mint ez a tisztaszívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,

megállt a szoba közepén,

s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,

s reggel is, mikor agyonverték."

Pilinszky János

Mit, hogyan, mikor? Mindenki tudja a választ, csak te nem. Mindenki tudja mit kéne tenni, hogyan kellene megtenni, és főleg mikor lenne jó azt a mit. De valójában senki sincs a helyzetedben, még csak elképzelni sem tudja milyen az, hiszen a utolsó egy-két hétig még neked sem volt fogalmad róla.

Valami kétségbeesés, valami menekülési kényszer, valami pánik tört rád. Még mindig nem sírtál, mert amikor szerettél volna, nem tartózkodtál arra megfelelő helyen.

Biztosan tudod, hogy bárki bármit mond, te akkor is jól cselekedtél, te nem bántod őt, te nem zsigereled ki, nem fosztod ki sem érzelmileg, sem anyagilag. Csak így tudsz tenni. Máshogy nem. Mit számítanak az anyagiak, ha nincs lelki megnyugvás?

Neked pedig már semmi más nem fontos, csak a belső nyugalom, szabadság, harmónia. Mindenki meg akarja oldani helyetted, és nem veszi észre, hogy te csak arra vágysz, hogy csak úgy, vigasztalóan valaki megöleljen.

Elveszett vagy. Senkinek nem hiányzol úgy. Senkihez nem tartozol oly módon. Miért fáj, és miért tetszik ez a fájdalom ennyire? Lubickolsz benne, hagyod, hogy rád tapadjon és szívja, feligya az energiáidat. Már oly mélyen szomorkodsz, sajnálod magad, hogy kezdesz hozzászokni.

Kifelé azt mutatod, hogy nincs semmi bajod. Nyugtatgatod az ismerőseidet, hogy megvagy, mosolyogsz, nem panaszkodsz, mert úgy érzed jó ez így, kell neked, kell a végső, utolsó fejezetnek. Itt záródik le. Itt ér véget.

Persze közben arra gondolsz, hogy vége nem lesz. Hiszen befolyásolni fogja életed további részét ez az idő. Hiszen megváltoztat mindent, amit csak megváltoztathat. Jó irányba, vagy rosszba? Nem tudni. Vannak dolgok, amiket lerombolt benned, határokat húzott, falakat emelt, vannak dolgok, amiket felépített. Képességeket gyengített, és erősített. Több lettél, vagy kevesebb? Lehetsz egyáltalán tapasztalatok gyarapítása során kevesebb? Félsz ettől. Félsz, hogy olyan kedvességek, olyan érzések égtek ki benned, amelyek nélkül már nem lehetsz a régi.

De nincs mit tenned. Majd később derül ki.

Marionett bábu vagy, aki elvágta a kötelékeit. Két lábbal állsz a földön, nincs ami rángasson, a magadé vagy. A két bot, amit lábadnak hívsz, erőtlen még, nincs izom, nagy a bizonytalanság. Pánikba esel, megijedsz: "Biztos, hogy fog nekem ez menni?"

Most még céltalanabbnak érzed magad, határt szabnak a megcsonkított lehetőségeid, viszont egyes határok meg végtelenre nyúltak, és a reményt villantják fel messze pislákoló, kitartó fényforrások. Egyedül vagy, de mégsem kéne magányosnak lenned!

Csukott szemmel keresed a gondolataidba gubancolódott tervet. Nem ilyennek képzelted. Azt hitted felemelő lesz, felszabadult, elégedett, végre nincsenek kötelek, de csak üres, néma szomorúság, bánat van. Ez most véget ért, és fáj.

Most nem leszek egy pár hetet! Kell a pihenés, az elvárások, a kényszer nélküli kikapcsolódás. Megpróbálok regenerálódni, és elhatározásokra jutni. Üres, és céltalan vagyok, keresnem kell valamit, ami feltölt, ami irányt mutat.

Hamarosan jövök.

Kint ülök a teraszon, a nagy, nehéz, öreg fa asztalnál, és csak nézek előre, várok valamire, de nem jön. Napsütéses, füllesztő, meleg nap volt ez a mai. Lassú, nehéz, unalmas nyári nap, még az utcán is csak néha-néha kerekezett, sétált át valaki, kihalt volt a falu, mindenki behúzódott a ház hűvös védelmébe.

Olyan hirtelen ért ide ez a vihar, a fák mélyre hajolnak jöttére, a madarak vészjóslóan énekelnek, a bogarak elültek. Haragosan, hangosan mordul az ég, fény cikázik át a felhők között, valahol lecsap a távolban, a házakon, az erdőkön, a mezőkön túl. A szél lefújja a port, a melankóliát, a búskomorságot erős indulattal, hevességgel mindenről, és mindenkiről, hogy alig áll meg a lábán az ember, a ház, a fa. Még a kutya is behúzódik a kuckójának legbelső, legzártabb, legbiztonságosabb szegletébe.

Amint a szél jelzésére menedéket keres aki tud, megcsapja orrom az eső illata, és leszakad a sötét felhő fölöttünk, mindent beterítve, lemosva zuhogni kezd, nagy, bánatos, bántó cseppekben. Kopog az ablakon, a háztetőn, a földön, a leveleken. Nézem. Meglepő elhatározásból kilépek a terasz alól, és beállok az esőbe, hagyom hogy lemosson engem is. Hideg, nagyon hideg ahogy a naptól felhevült testemet éri, eleinte kapkodom a levegőt, de megszokom hűvösségét, és állok, nem mozdulok, tűröm.

Ahogy jött, úgy elillan, elmúlik, eláll, a szél is alább hagy. A levegő kissé lehűlt, kellemesebb lett. Elázva, jó érzéssel ülök le ismét az asztalhoz. Gondolataimba temetkezem. Az utca fél órán belül felélénkül, megelevenedik, a szomszédok beszélgetnek, a párok kézen fogva sétálnak a túloldalon, az anyák babakocsit tolnak, a kislányok még átszaladnak a boltba, a fiúk kiabálva, nevetgélve bringáznak az úton. Még az árokban áll a víz, de hamarosan útjára indul, lassan tovább hömpölyög.

Botorkálsz az élet különös, ismeretlen-ismerős ösvényein, melyek erdőben, fák között, sötétben, mezőn, réten, világosban, tavakon, folyókon, hegyeken, szűk barlangokon visznek át. Azt sem tudod hol vagy már, lassan már nem ijedsz meg semmitől, csak magadtól félsz, tartasz tőle, hogy magadat okolod majd, hogy egyedül maradsz, hogy nem, hogy szeretni fognak, hogy nem.

Minap hallottam, hogy egy fiatal, 16 éves fiú kifeküdt a sínekre a vonat elé, hogy így legyen öngyilkos. A mozdonyvezető meglátta, de már nem tudta megállítani a vonatot, a fiú rögtön szörnyet halt. Annak idején én is gondolkodtam ilyenen, de tudom, ha most hátranézek, nem értem. Mi fájhat egy 16 éves embernek annyira, hogy így döntsön, hiszen még meg sem tapasztalta az élet igazi nehézségeit, hiszen 16 évesen még mennyi ideje, esélye van rendbe hozni, változtatni? Ráadásul hogy választhat olyan halált, amellyel egy kívülálló, egy másik ember életét akár örökre megváltoztatja? A mód, ahogy meghalt, mutatja, milyen keveset élt és tapasztalt még.

Azt hiszem a túlvilágról, az igazi önmagáról maradt emlékezetében valami sokkal csodálatosabb, sokkal varázslatosabb élt, mint ami ebben az életében várt rá, és a világ, amibe próbatételre született messze elmaradt az emlékképtől, amit nem tudott elfogadni, feldolgozni. Ezért hajszoljuk, vágyjuk mindannyian a boldogságot, a tökéletességet, a szerelmet, a lelki támaszt, mert tudjuk hogy létezik, és nem értjük miért nem lehet részünk benne.

"Aki asztrális énjében erősebb, az nem találja helyét a földön... Vannak, akik párjukat, élettársukat nem találják... Univerzális tudatukban valami nagyszerűre, összehasonlíthatatlanra emlékeznek, amely azonban nem erről a világról való. Ezek magukkal hozzák odaátról, az álom síkjáról a tökéletes partner, a nagy Anima vagy Animus alakját, és nem tudnak megalkudni a szürke valósággal."

Egy álomból csak egyszer lehet felébredni!

Megint egy új nap, még csak most keltem fel, de már nem tetszik. Folytonos elégedetlenség van bennem, valahogy semmi sem jó, pedig csak én romlottam el. Belül a fogaskerekek el-elakadnak, berozsdásodtak.

Olyan, mintha bárhogy erőlködnék, bárhogy igyekeznék, ezt csak látszatból tenném, mert már belül eldöntöttem, mert az agyam tudja, mégsem akarja valamelyik részem elfogadni, mert abban bízik, hogy nem lehet, hogy már megint! S bár van olyan részem, ami reménykedik abban, hogy nem teszem meg megint, eközben egy nagy villózó lámpa vibrál a fejemben, hogy minden hiába, ami elkezdődött, az nem megállítható, és végképp nem visszafordítható.

Kezdem azt hinni, hogy lassan orvosra van szükségem. Elolvastam, amit írtam, és elég ... brrrrrrrrr. No mindegy, már leírtam, megint!

Bár úgy tűnik, hogy ... de nem, nem hiszem, hogy több vagyok nála, hogy bármit megtehetek, hogy akkor bántok, amikor csak akarok. Én inkább mindenért magamat okolom, azt hiszem nem vagyok elég jó, hogy engem nem lehet elfogadni, megszeretni. Félek attól, hogy valójában nem tetszenék, azt gondolom, hogy kevesebb vagyok, mint amit tőlem elvár. Félek, hogy neki nem tudok megfelelni.

És közben az is eszembe jut, hogy a másikkal talán túl kritikus vagyok, nem tudok alkalmazkodni, kicsi a kompromisszum készségem, nem vagyok kitartó, egy szabaduló művész vagyok, és igazából bennem van a hiba. Ő a jó, én a rossz.

Ezért vagyok most ott, ahol vagyok. Vezeklek, megpróbálok magamon javítani, ezzel egyidőben pedig félek. Félek felnézni, félek arra menni, félek megfordulni. Nem véletlenül. Nem is szabad.

Kint ülök a teraszon. Este van, még az ég egyik oldalán halványan búcsúznak a nap utolsónak alábukó sugarai. Ahogy beszívom a langyos, bódítóan illatos levegőt, megrohannak az emlékek, mert ez az illat semmivel nem keverhető össze. Ez az otthon illata.

A régi szép idők. Mikor öcsémmel átbicikliztünk Kajtorra, ki a Lómezőbe, és csak késő este értünk haza. Szegény édesanyánk aggódott. Mikor kint aludtunk, éjszakákig beszélgettünk. Mikor elsétáltunk a Hörpibe a haverokkal, vagy lent a pincesoron múlattuk az időt. A nyári esték hangulata.

Lesz idő, amikor az ami most van, az fog hiányozni. Valahogy jobban meg kellene őriznünk a mindennapokat, a természetes, egyszerű dolgokat  magunknak, jelet kellene hagyni itt, ennél a fejezetnél, hogy pár év múlva valóságosabb, részletesebb lehessen az emlék. Hiszen mindig az hiányzik később, ami magától értetődően megvolt, megtörtént. 

Mi ez a szerelem? Mi a szerelem? Tényleg csak kémia? Akkor lehet irányítani is?

Ha kihűl, elmúlik, akkor miért, hogyan? Ha fellobban, mitől? Lehet akarattal irányítani? A szimpátia, a szerelem érzése miért jön, tör rád csak úgy, és aztán miért múlik el egy pillanat alatt?

Szükséged van rá? Tényleg kell a boldogsághoz? Hiányt szenvedsz nélküle? Végig, örökösen keresni fogod, ha nem érzed?

Bár megfejtenéd e titkokat, mely mélyen benned van, mégsem ismered, mégsem vagy ura. De talán nem véletlen, hogy kérdésekre nincs válasz, hiszen ezek mozgatnak, tartanak életben.

A szerelem egy érzés, amely a legapróbb, legfelismerhetetlenebb mozdulatra, pillantásra kialakulhat, és amely egy jelentéktelennek hitt gesztustól, egy meggondolatlanul kiejtett szótól, mondattól elmúlhat.

De ha elmúlt, miért nem éleszthető újra?

Ülök a tűzforró irodában, egy hosszú, fárasztó, lélekromboló nap után, és valami súlyos, kilátástalan szomorúság, fáradság, kimerültség nehezedik rám. Nem értem, hogyan romlott el a kedvem, csak ideültem, lepihentem, és lassan beszőtt a sűrű letargia hálója. Nincs kedvem megmozdulni, elindulni, hazamenni, és otthon is dolgozni. Szabadságot kellene kivennem úgy teljesen, az életből, csak egy kis időre, egy nyugtató, frissítő, mély alvás, ahol mindent rendezek magamban, ahol kipihenem a testemben, az izmaimban, a sejtjeimben, a szívemben, a lelkemben felgyülemlett feszülő, fojtogató görcsöt.

Valahogy minden rendben van, mégis valami valahol hibázik. Érzem. De nem találom. Talán én vagyok a hiba, a gondolatok nem nyugszanak.

Ha valami nem megy, akkor azt be kell látni, és felhagyni vele? Vagy inkább végletekig próbálkozni, és csak azt hajtogatni: nincs lehetetlen? Inkább érjen kudarc, és tudjam kimondani, hogy nem vagyok képes rá, vagy harcoljak amíg csak lehet, bárhogy lesz is? Melyik erősít és miért?

A kérdések sohasem fogynak el, nyughatatlanul rajzanak bennem. Persze válaszok nem születnek, ahogy semmi. Tanácstalanság, kétségek folytonos, szűnni nem akaró kínja keserít, elrontja a napokat. Remélem elmúlik!

Van egy szó, van egy név ezen a világon,
Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
Csupa virágból van, merő napsugárból,
Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
Örömében sír az, aki e szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
Amikor a szíved már utolsót dobban,
Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
És ha elébed jön könnyes szemű árva,
E szóra felpattan szíved titkos zárja.
Drága vigasztalás ez a szó, ez a név,
Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
Virágos sírdombon a könnyed megered.
Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
Nekem a legdrágább ezen a világon.
Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
Amikor kimondom: anyám, édesanyám.

/Nagy Ferenc/

 ezzel a kedves, régi húsvéti üdvözlőlappal! Edit 

Ennyi az élet? A levegő illata egy csendes, derűs tavaszi reggelen. A békák hangos, barátságos kuruttyolása egy forró nyári estén. Vidám, fehér bárányfelhők lassú útja a tündöklő kék égen. A zsúfolt, meleg buszon egy kedves gyermek kacaj. Egy tiszta, csípős, hideg fuvallat a hóval borított erdei tisztáson. Szorgos méhek buzgó duruzsolása a csodás, hamvas, virágzó cseresznyefa körül. Szöcskék víg, játékos ugrálása a burjánzó, zöld mezőn.

Ennyi nem elég? Mi kell még? Hiszen ez mind magában egy csoda. Mégis többre vágysz?

Ugye, de jó lenne néha egyszerűnek, "hülyének" lenni? Talán nem bonyolítanád annyira túl, talán nem akarnád mindig azt látni, ami mögötte van. Nem akarnád mindennek a mozgatóját, a titkát, az értelmét tudni. Úgy tetszene minden, ahogy van, ahogy látod, ahogy érzed. Hagyd magad. Legyél elégedett csak úgy, csak azért amid van.

Szagolj bele a levegőbe egy csendes, derűs tavaszi reggelen. Dúdolj együtt a békákkal azon a forró nyári estén. Kövesd a bárányfelhőket, merülj el a kékségben. Nevess a gyerekekkel. Csinálj angyalkát az erdei tisztáson a hóba. Illatozd meg a bódító cseresznyefát a méhekkel együtt. Szaladj a szöcskékkel a magas fűben. Ez az élet. Ennyi. Semmi más. Nem elég?

Csak tavasz van. Megint, újra. Változtak a dolgok, sokat. A legtöbbet talán én. Vannak akik azt mondják, hogy a könnyebb utat választottam, de szerintem nincs igazuk. Nem tartott vissza semmi, csak én magamat.

Könnyebb lett volna feladni ott, ahol már azt gondolja az ember, hogy nehéz, hogy lehetetlen. De én nem ezt tettem. Hogy miért, azt nem is tudom igazán. Talán félelemből, talán bátorságból. Azt gondoltam így a helyes, így kell tennem, itt a feladat. Próbatétel ez, vagy egy cél egyik fajta megközelítése? Talán mindkettő. Én csak azt tudom, hogy sokan a másik utat választották volna. De ők csak magukon kívül keresnek hibákat, jeleket, okokat.

Ez az út tényleg, valójában egy próbatétel, egy teszt, egy kihívás része, amit nekem kell végig csinálnom. Én magamban keresem a hibát, hogy ez a helyzet, hogy a cél elérése erősítsen, felvértezzen.

Észre kell vennem, nem adhatok fel dolgokat csak úgy, csak mert nehéz, vagy lehetetlen, csak mert éppen nem úgy alakul, ahogy elterveztem. Kűzdenem kell magam ellen, magamért. Jól kell csinálnom, mert elvesztem azt a kis hitemet is magamban. Bíznom kell abban, hogy ha már így választottam, akkor sikerülni fog, nem gondolhatom másként.

Csak tavasz van. Semmi más, csak tavasz. Ugyanolyan tavasz, mint eddig bármikor. Én mégis változtam.

Mi a legrosszabb, ami történhet velem? Az ha meghalok, és ha egyedül maradok. Tehát minden nap, amikor arra ébredek, hogy élek, a legcsodálatosabb nap. Minden nap, amikor van kihez szólnom, amikor van családom, és barátom, a legboldogabb nap.

Miért rágódok, szorongok akkor? Nincs értelme. Élek és szeretek, ez minden amire szükségem van. Az összes többinek ez az alapja, a mozgatója.

Örülni fogok, örülni minden napnak, ami elkezdődik, hiszen élek. Örülni minden percnek, amit a családommal, a barátaimmal tölthetek, hiszen feltölt, hiszen szeretetet ébreszt. Vidám, és felszabadult leszek. Belülről akarok nevetni, kacagni. A legfontosabb dolgok megvannak, a többi lehetősége adott.

Mi a legrosszabb, ami történhet? Ha meghalok. De addig élek! Élnem kell!

"A halál életet rejt, az élet halált. Ketten vannak ők örökkön-örökké, az ősi egypetéjű ikrek, akik a fény és sötétség malmaiban az egyet sokasággá, a sokaságot egységgé őrlik."

"Semmi nem támadhat fel, ami el nem halt előbb. Ez az értelme az elmúlás, de a feltámadás tényének is."

"A jelentőségteljes pillanatok száma meglepően kevés az életben. Általában véget ér, mielőtt még elkezdődne, bár megvilágítja a jövőt, és akinek köszönhető a perc, nem tudjuk feledni."

/Pállay Kovács Szilvia: Parkban/

"A barát legmélyebb értelmében annyit jelent, hogy nem ellenfél. Valaki, aki e harcos világ örvényén kívül, a csillagok háborújának ütközetei fölött kibékült velünk. Nem pusztán szövetséges egy-egy szerencsés aspektus kegyelme folytán, mert a szövetségesből, a kettő fejlődésének valamely más pontján újra ellenség válhatik. … Barát az, akinek megmutatkozunk, akinek részvevő érdeklődése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy legkibeszélhetetlenebb dolgainkat megfogalmazzuk, s általa megszabaduljunk a szavaktól, amelyek nehezek, mint a kövek. Barát az, akinek segítségével megszabadulhatunk az önmagunkat marcangoló gondolatoktól.
A barátságnak e magas eleme nélkül azonban a leghalálosabb szerelem sem maradhat tartós, mert a közös érdeklődés, a fizikai céloknál sokkal emelkedettebb ideálok jelentik mindenféle emberi kapcsolat mágikus kötőanyagát. De az értékes barátságnak éppúgy a szerelemnek, házasságnak, rokonokkal, üzlettársakkal, kollégákkal, feljebbvalókkal és alárendeltekkel való viszonylatnak megvannak a feltételei és benső törvényei, amelyeket nem tanácsos figyelmen kívül hagyni. Kiindulásunk az volt, hogy aki barátságra szomjazik, annak először jó baráttá kell válnia. Óhaja, törekvése irányába neki magának kell kiárasztania azokat a hívójeleket, amelyek a rokon rezgésű társat megidézik. Ha a kapcsolat létrejött, konzerválása nagy áldozatkészséget, tapintatot és mértéktartást igényel. Éppen ezért néhány axiómában megkíséreljük összefoglalni azokat a hibákat, amelyeket sem barátságban, sem szerelemben, sem házasságban nem szabad elkövetnünk akkor, ha azt akarjuk, hogy a másikkal való viszonylatunk kiegyensúlyozott, mindkét félre egyformán inspiratív maradjon mindaddig, amíg élünk.

I. Soha ne engedjünk a csábításnak, hogy az együttlétek idejét egyedül saját ügyeinkkel töltsük ki, még akkor sem, ha társunk gyöngéd figyelme és önzetlen érdeklődése erre ösztönöz bennünket! Ha a másikat állandóan a megnyilatkozás kielégülése nélkül hagyjuk, a legtürelmesebb egyéniségben is felforrnak az erők, s tompa nehezteléssé, végül lázadássá alakulnak át. Az ilyen egyoldalú viszonylatokból erednek azután az ingerült kirobbanások, amelyek szétvetik a kapcsolat már megszilárdult konstrukcióját.

II. A létrejött viszonylatot ne tekintsük csereüzletnek, amelyben mi áldozatokat hozunk ugyan, figyelmet, gyöngédséget adunk, de ennek ellenértékét a legmagasabb árfolyamon megköveteljük. S ha társunk azután nem képes az általunk megkívánt módon és mértékben e kívánságunknak eleget tenni akkor a világért se zúdítsunk rá keserű szemrehányásokat, sértődött, jeges hallgatást vagy sebzett gúnyt, mert ezzel szepszist fecskendezünk barátságunk élő szervezetébe. Jegyezzük meg, hogy minden követelés ellenkezést szül. Minden birtoklás, kisajátítás a diktatúra egy formája, amelynek forradalom vet véget. Legbiztosabb módja annak, hogy elveszítsünk valakit, ha tűzzel-vassal biztosítani akarjuk. De minden póráz fenyegető tilalom, szerelmi kapcsolat esetén pedig jelképes erényöv nélkül is elveszíthetetlenü1 magunkhoz láncoljuk társunkat, ha az õ érdekét és érdeklődését szolgálva, misztikus magányát feloldva, ideáljait megosztva nélkülözhetetlenné válunk számára. Ebben az esetben, ha küldenénk, sem tudna elmenni, mert életszükségletévé lettünk. Mégpedig lénye egyedül fontos relációjában, amelyben egyébként kielégületlen maradna a legnépesebb társaság, legforróbb sikerek, legintenzívebb nemi és érdekkapcsolatok közepette is.

III. Ne terheljük túl barátságunkat egyoldalú szívességekkel! Ha elfogadunk egy szolgálatot, viszonozzuk legalább valami ideális értékkel, különben az áram, amely a kapcsolatot telíti, gyengül, elhasználódik, sőt teljesen ki is merülhet.

IV. Mindenfajta versengés és közös anyagi érdek veszélyes tűzpróbái a barátságnak. Ha lehet, függetlenítsük tőle e két motívumot, még áldozatok árán is. Abban az esetben, ha ez nem lehetséges, tegyük vezérmotívumává a kozmikus morál egyik aktivizált axiómáját, amely lényegében így hangzik: Ne tedd a másiknak azt, amit magadnak nem kívánsz! Dinamikus formájában cselekvővé változtatva ugyanez a következőképpen fogalmazható meg: Azt tedd a másiknak, amit magadnak kívánsz.

V. Tempírozzuk fizikai együttléteinket! A túl gyakori és túl hosszas együttlétek dogmatizálják, egészségtelenül összefüllesztik, végül felőrlik a barátságot. Minden véglet az ellentétébe lendül át. Abból, ami szoros kötéssé, kötelezettséggé vált, a lélek reflexszerűen szabadulást keres.

VI. Ne éljünk vissza barátság adta jogunkkal egy úgynevezett "őszinte kritikát" illetően! Ez a jog semmi esetre sem jelenti azt, hogy barátunkat most már minden gátlás nélkül csipkedhetjük, gáncsolhatjuk, agresszívan bírálhatjuk és irányíthatjuk, ugyanakkor teljesen eltekinthetünk erényei, jó képességei dicséretétől. Veszedelmes sérüléseket okozhatunk így. Nemcsak szerencsétlen barátaink önérzetét torpedózzuk meg esetleg, hanem magát a barátságot is. Kritizálni, terelni, figyelmeztetni csak úgy helyes és konstruktív dolog, még a legszorosabb viszonylatokban is, ha egyidejűleg nem fukarkodunk a bátorítással, sőt a megérdemelt dicsérettel sem. Egészen téves és gyanúsan szadisztikus felfogás az, hogy ami rendben van, jól működik, és úgyis megteszi a magáét, arról nem érdemes beszélni. Csak arra a részre kell ráengedni a csiszolókorongot, ahol érdes felületek vannak. Ha mindenáron hasonlítani akarjuk az embert, lelkisége leginkább a titokzatos, kényes drágakövekhez hasonlít. A legnagyobb, legértékesebb briliáns, csodálatos tömörsége ellenére is, szétesik, elpusztul akkor ha nem a megfelelő helyen és módon koppant rá a mester kalapácsa.

VII. Barátunk magatartását illetően ne állítsunk fel olyan erkölcsi szabályokat, amelyeket az karakteréből folyóan nem tud teljesíteni! Bármilyen üdvösnek gondoljuk ránézve saját felfogásunkat, ne éreztessük vele egy vélt morális magasságból, hogy megbukott előttünk és önmaga előtt. "Megméretett és könnyűnek találtatott." Talán éppen ezzel az ítélettel taszítjuk a mélységbe, mialatt gyöngeségében küszködve támaszt keres. Soha ne fáradjunk bele abba, hogy lényének pozitív oldalaiban mentséget, vigaszt keressünk megtántorodásaira. Ha megértést és reményt adunk neki, minden válságából talál kiutat. E válságos mozzanatok nagy próbák, amelyekben acélossá edződik vagy elég a barátság.

VIII. Barátságunkat ne tegyük összeesküvéssé az egész világ ellen! Az ilyen boszorkánykört, amelyet kifelé irányuló lekicsinylés, gúny, emberszólás, gőgös elkülönülés fekete erői töltenek meg, hamarosan szétzúzzák a felidézett démonok. A barátság örök elixírjét egyedül olyan szövetség termeli ki, amely mások szolgálatára, pozitív célok érdekében kötődik.

IX. A barátság tartalma határozza meg tartamát. Vigyázzunk, miféle témák és inspirációk töltik ki barátainkkal való együttlétünk idejét. Minél több időt fordítunk viccek, hétköznapi események, aktualitások, napi szükségletek, esetleg pletykák őrlésére, annál több erőt és kötőanyagot vonunk el a rejtélyes szövedéktől, amely barátságunkat a mulandóság fölé emeli. Minél több figyelmet fordítunk örök értékű témák, magasrendű problémák közös megtárgyalására, minél több asztromentális élmény vegyíti össze szellemi és lelki erőinket, barátságunk annál különösebbé, mélyebbé válik.

X. A barátság célja az adás öröme. Az áldozat, önfeladás, önfeláldozás. Ugyanúgy, ahogy a transzcendens fejlődés célja egyedül a Mű, nem pedig a gyümölcse, az én előtt a Te." /Szepes Mária/

"Zeusz elővette az embert, és két részre vágta... S amint így kettéváltak, minden emberi félben sóvárgás támadt önnön másik fele után, mind a két fél karja átölelte a másikat, testük összefonódott s megkísérelték, hogy újra összenőjenek egymással, s csaknem belepusztultak a vágyakozásba... Zeuszban ekkor feltámadt a szánalom az emberfajta iránt, és új módot teremtett  vigasztalásukra azzal, hogy szeméremszervüket kívülre helyezte, megengedte, hogy nemzzenek egymással, és egymás által szülessenek. Azóta szaporodnak az emberek oly módon, hogy a férfi meglátogatja az asszonyt." /Platón/

Nem megy nekem ez mostanában. Megrekedt bennem minden. Gyakran előveszem a tollat, papírt, de aztán mégsem jön ki belőle semmi jó, ha átolvasom, csak valami értelmetlen összevisszaság, amit nem is úgy gondolok, amit csak kierőltettem magamból. Így egy darabig maradok az idézeteknél, abból nagy baj nem lehet.

Azonban most még megemlíteném a gyönyörű, vidám, megnyugtató hóesést, ami reggel háromnegyed hatkor - mikor kidugtam az orrom a teraszra, hogy a kutyának készítsek enni - meglepetésként várt engem. Titokban, míg aludtam lopódzott a teraszra, az utcára, a házakra, s mikor kiléptem az ajtón még csendesen készítette meglepetésemet, a hajnali falu is némán figyelte, és én is mosolyogva csodáltam meg. Semmihez sem hasonlítható, friss, könnyed, édes illata volt, és tiszta fehérsége felerősítette a világosságot, ami akkor kezdett ébredezni. Legszívesebben bakancsot, kabátot vettem volna, és elmentem volna az erdő, a mező felé sétálni úgy hálóingben.

"- Úgy szeretlek én téged, hogy még a lélegzet is fáj, amit nélküled veszek. - mondta Gál Jani Monoki Zsuzsinak, aki rá sem nézett a férfire, mikor ezt válaszolta:

- Hát de most már nekem el kell mennem.

- Ha muszáj?

- Muszáj.

- Akkor menjél.

- Isten vele.

- Isten veled."

Dúvad (1959) - Bessenyei Ferenc, Medgyesi Mária, Bitskey Tibor

rendező: Fábri Zoltán, író: Sarkadi Imre

Semmi sem végleges. A halálig bármi megtörténhet.

Nem szabad attól félni, hogy egy döntés, egy választás, egy elszakadás végleges, megmásíthatatlan. Azt remélem, még elég sok van hátra. Egy kis idő már nem lényeges. Nincs veszve semmi. Nem szabad tragédiának tekinteni, felfogni semmit. Bízni kell, és reménykedni.

Ha kész vagy, majd fordítasz, változtatsz, másítasz. Nem szégyen ha tévedtél, főleg ha be is ismered. A lehetőséged az életed végéig megvan.

Ha valaki többnek lát, mint ami vagy, akkor megijedsz. Attól tartasz, hogy nem felelsz meg az elvárásainak, a rólad alkotott képének. A benned kavargó negatív, leszorító, marcangoló erők próbálnak szabadulni a tudattól, hogy nem vagy megfelelő, nekivaló, védik énedet a gyötrő, elviselhetetlen ténytől, és leválnak róla, eltaszítják. Tehát kisebbrendűségi érzésed, az ellened táplált elégedetlenséged, magaddal szembeni bizalmatlanságod gátol téged abban, hogy kinyílj, hogy hagyd élni mágikus börtönödbe zárt, riadtan kapálózó, hol nyugodt, hol izgatott lelkedet.

Félelmetes ez az önbizalomhiány. Talán ezt kellene lekűzdened, talán magadat kellene meggyőznöd először, egy hatalmas, mindent megmozgató, felforgató, gyógyító belső nagytakarításra van szükséged. Talán tényleg idő kell, másoktól független, érzelmektől mentes én keresés. Tiszta, őszinte, alapos felderítés, melyben semmit nem hallgathatsz el, nem kerülhetsz ki.

Csak azért nem tudod, hogy mit akarsz, mert még a lehetőségeidet sem ismered. Csak azért nem vagy biztos, mert félsz a jövőtől, az elképzelt jövőtől, aminek semmi köze sincs a valósághoz, hiszen fikció. Hogy félhetsz valamitől, amit te alakítasz, amit te döntesz el, ami csak rajtad múlik? Hogy? Nem tudod. Mégis félsz, ijedten kapkodod a fejed, és azt hiszed egy-egy döntés életre szól, pedig akkor változtatsz, amikor csak akarsz, amikor még van lehetőséged, amig csak élsz.

A félelem lekűzdése nem könnyű, szellemi, lelki megpróbáltatás, mindenki érezte már, mindenki tudja, ismeri. Sokan próbálták lekűzdeni, és sokaknak sikerült. Neked is fog. 

Változnak a körülmények, az emberek, én. Van fény az alagút végén, látom. Miután beszéltünk, kibeszéltünk, és a kellő változás is megtörtént, azaz úgy alakult, ahogy nem is reméltem volna, úgy változott, ahogy nem vártam, és ez jó.

Változik bennem minden, van ami jó irányba, van ami nem, de nem keseredek el. Nem adom fel, hallgatok a hangra, hagyom magam meggyőzni. Most jó. Mindenem megvan, és a kapcsok is felerősödnek. Már nem olyan borús a jövő, talpra esek, akár a macska.

Talán csak nekem kellett megváltoznom belülről, talán csak nekem kellett dolgokat, célokat, elhatározásokat megfogalmaznom. Talán csak arra volt szükségem, hogy ne hagyjam magam elnyomni, hogy az akaratom, az én akaratom is érvényesüljön. Tetszik az irány, kellemes a változás, és örülök, hogy ebben partnerre találtam. Felszabadultam.

"A mindennapi élet mágiájának gyakorlásával fel kell adnunk a nézetet, hogy van olyan ember, akinek rovására szabadon kitombolhatjuk magunkat. Ehhez nemcsak morális ideáljaink szempontjából nincsen jogunk, hanem erőismeretünk is nagy veszélyjelekkel tilt el tőle. A düh radioaktív méreg, amely fertőz. Az idegroham a lélek szánalmas, gusztustalan öklendezéseit jelenti. Olyan démoni erőket hány felszínre vele, amelyek mérgezett töltésükkel elszabadulnak, s kibocsátójukat sújtják...

Ha erőt vesz rajtunk az idegesség, gondoljunk arra, hogy az ember, akivel szemben állunk, életünk titkos kémje, bíránk vagy ítéletünk feloldója. Általa vizsgázunk. Irritáló lénye ott, azon a ponton sorsunk misztériumának fontos próbáját jelenti. Minden alkalommal, mikor a dühödt idegroham feszítő gőzeit sikerül az értelem szelepén át megenyhítenünk és feloldanunk, nagy erőhöz jutunk: izmosodik az önuralmunk. És minden siker alapját veti meg. Az önuralom gyakorlása csak eleinte nehéz, később szokássá válik. Fontos, hogy ösztöneinket sohase engedjük ki a kontroll alól. Az önuralom önmagunknak adott gondolatparancs, amely erkölcsi meggyőződésből fakad. Az ember nívóját erkölcsi gátjai mennyisége és milyensége szabja meg. Ezek a gátak már duzzasztógátak. A lélek erőinek hatalmas emelői." /Szepes Mária/

Levegőt akarok, változást, szabadságot, kényszermentességet, önállóságot, bizalmat, és felejtést. Felejtést, hogy ne emlékezhessek a rossz dolgokra, a bántásokra, hogy ne rémisszen a megszokás, ne nehezdejenek rám a mindennapok, hogy ne bántsanak a gondok, gondolatok. Képzeletbeli nyaralásra akarok menni, ahol még akkor sem kell a rózsaszín elefántra gondolnom, amikor ezer kering belőle a fejemben.

A csalódások megölik a lelkesedést, a reményt. Mit lehet tenni ellenük? Semmit. A csalódás önálló, nem rajtunk múlik. Történik, ahogy történik, aztán kialakul az a keserű érzés belül, ami ellen nincs mit tenni, és ami talán nem is visszafordítható. Negatív érzéseket szülnek, elmúlik minden jó magától, átalakul. A csalódás beszínezi a tiszta érzéseket, mint mérgező, bűzölgő, koszos folyadék a tiszta vizet. A vízből, ami egyszer bepiszkolódott hiába lesz látszatra tiszta, inni nincs kedved belőle.

A legfájdalmasabb tapasztalat az, amikor rájössz, hogy már egyik forrás sem tiszta. Igen, van olyan, ami tisztának látszik, szép, csillog, áttetsző, hívogató, de büdös, vagy rossz az íze. Aztán tudatosul benned, hogy meg kell innod a rossz vizet, ha nem akarsz szomjan halni.

Felejteni szeretnék, elfelejteni az összes csalódást, csak hogy megint lelkes lehessek, hogy legyen remény, hogy az élethez szükséges vidámság ne múljon el.

De azt hiszem, hogy már teljesen elegem van mindenből. Nem foglalkozok semmivel, csak tartok a cél felé. Ami fontos csak az számít, fokozatosan haladni fogok előre. Előre, nem nézek hátra, nem akarok hátra nézni, és mosolyogni fogok, és vidám leszek, és nem rágom tovább magam. Nem foglalkozom lényegtelen dolgokkal, nem hagyom magam. Akinek nem tetszik ... attól elköszönök.

Hiányzol. Miért van köztünk távolság? Nem bírok nélküled élni. Annyi mindent akartam még mondani, úgy hallgattalak volna még, mégis amikor ott vagyok nálad az is elégedettséggel tölt el, hogy a közeledben vagyok. Mi ez a megmagyarázhatatlan kapocs, ki akarta, hogy így legyen?

Jó volt ott lenni, otthon lenni nálad. Mintha a legcsodálatosabb szigeten lettem volna, ahol csak ember lehet. Éreztem a tökéletes harmóniát belül, bennem. Folyamatosan visszavágyok, mióta kiléptem az ajtón.

Az ölelést nem tudom elfelejteni. Az ölelést, amibe minden benne volt, amire ha visszagondolok, még most is könnyes lesz a szemem. Miért is sírtam? Mert megint el kellett szakadnom tőled, ki kellett szakadnom a csodálatos világodból, pedig de szerettem volna még maradni.

Most szomorú vagyok, de ad némi reményt, hogy talán nemsokára megint találkozunk.

Szeretettel ölel: Edit.

"Valahol mindig ott lobogtál
a Tejutak gomolygó vak csillagködében
Tested forró fénycsóvája
a mindenségből csak azért szakadt ki
hogy külön is ragyogjál
Valahol mindig ott lapultál." /Keszei István/

"Egyszerre légy a tűz, a jég:
az idő ablakára
lángolva fagyj rá, csak lobogjon
éveid jégvirága!" /Keszei István/

"Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni. Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér." /Radnóti Miklós/

Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzete nem szerencsés.
Apró, szemcsés
homokkal telve
a füle, a nyelve.
Sóvár szeme kutat
kutat.
Még öt-hat nap
kullog, baktat.
Az itató tava távol,
S oly rettentő messze meg az oázis.
Erre utal az alábbi fohász is:
- Tevék ura!
Te tevél tevévé engem eleve,
teveled nem ér fel tevefej tétova veleje.
Te terved veté a tevevedelő tavat tavaly távol,
de tévednél, vélvén,
vén híved neved feledve
elvetemedve
vádol.
Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova,
mivel levet - vert vederbe
feltekerve - nem vedelve
lett betelve
a te tevéd szenvedelme.
Te nevedbe
legyen eme
neveletlen tevetetem
eltemetve!
S evezzevel ava teve
levelkévét kivilevelhevelteve.
 

/Romhányi József/

Romhányitól mindig vidám leszek, néha előveszem, mert úgy érzem ő igazán értette az életet és tudta, csak vidáman lehet végigcsinálni.

Hajnali 2 lesz 3 perc múlva. Felébredtem valamire, mintha egy csengő szólalt volna meg, mintha ekkor kellett volna kelnem. Kipihentnek érzem magam, pedig csak 3 órát aludtam. A fejembe motoszkál, a gondolataimba fészkelődött, nem hagy nyugalmat, felébreszt mindig mostanában, aztán nem tudok visszaaludni, mert csak kering, kering a világomban. De én hagyom, nagyon is élvezem, csak álmodozok, csak ábrándozok, és jó, és imádom. Nem erőltetem az alvást, mert így jobb, így csak ő van velem, azt képzelek, amit akarok. Visszajátszom ezerszer a legszebb pillanatokat, elképzelem a fiktív jövőt, úgy ahogy nekem tetszik, úgy ahogy én akarom.

Felnézek, 2 óra 47 perc, és nem lettem álmosabb, sőt. Legszívesebben kiugranék az ágyból, legszívesebben mennék hozzá, felé, szemébe néznék, és elmondanám neki ezt mind, legszívesebben valóságot csinálnék az ábrándozásból. De nem. Várnom kell.

Bárcsak kifordíthatnám magamat, hogy mindenki láthassa mi van belül, és ne kellene szavakat keresnem arra, amire nem tudok.

Bánatos, napvégi hazaút, az éjszakai fényekben úszó városból. A pályaudvaron egy-két ember várja a buszt, mely lassan bekanyarodik, és megáll előttünk. A sofőr enyhén unott arccal bólint, mikor fellépek, leülök a hátsó traktusban. Az utasok nem néznek egymásra, mindenhol egy-egy ember ül a belső széken, csak hogy véletlenül se kapjanak társat.

Zenét hallgatok, előveszem a füzetem, és a tollam. Homályos, kékes fény dereng, épp elég ahhoz, hogy lássam a lapot. Utoljára még megállunk a külváros benzinkúti megállójánál, ahol egy kopottas külsejű, fizikai munkában megfáradt férfi száll fel. Mikor elhalad mellettem, megcsap az erős szappanszaggal elegyedő kocsmabűz, fanyar, sokat sejtető, szomorú keveréke. Székembe kapaszkodva, lassan leül mögém.

A piros, zöld, kék, fehér fényekben úszó bevásárlóközpontok mellett haladva elhagyjuk a csendesedő, lassuló, álmos várost, és reflektorfénnyel úszunk bele a magas, komor fák ölelésébe. A sötétséget megszokja a szemem, ahogy kifelé bámulok az ablakon. Apránként kivilágosodik, ahogy a havas tájon visszaverődik a Hold fénye. Már nem csak a távoli otthonok jelzőfényei látszanak, hanem a mező, a szántás, az erdősáv is felsejlik.

Mire ezt leírom a busz már le is kanyarodik a főútról, az ismerős kanyar, amit csukott szemmel is felismernék már. A falu csendes, békés. Minden havas, zúzmarás, a közterületi lámpák sárgás fényében csillognak a fák, a házak, csillog az esti pillanat. Leszállok, a busz elmegy mellettem, a mögöttem lépkedő bekanyarodik a következő utcán, léptei elhalkulnak. Kulcsommal a kiskapuhoz botorkálok a jeges járdán. Már megint hazaértem. Ahogy minden nap.

Kételkedni, mindenben, mindig, fáradságos, fájdalmas, keserű. Hinni, mindenben, mindig, megnyugtató, biztonságos, könnyed. Akkor miért? Mégis miért ilyen nehéz? Hová hagytam eltemetni magamat? Mennyi, mennyi bizonyíték kell még ahhoz, hogy rájöjjek, csak én vagyok, csak magamnak, magamért? Senki más nem él helyettem, senki nem tud segíteni. Magamnak kell magamon segíteni!

Ülök a széken, a kislámpa fényében, külvilág nélkül meredek előre, kutatom magamban a válaszokat, térdeim felhúzva a mellkasomhoz, kezeim, ujjaim összekulcsolva magam előtt, mintha imádkoznék, előre-hátra himbálózok, egy összekuporodott, görnyedt, szomorú test. Úgy nézek ki, mint egy őrült, egy elmeháborodott. Talán az vagyok, talán nem. Nem érdekel már ez sem.

Hinni... , mindenben... , valamiben... Megynyugtató lenne.

Irtózom. Magamtól. A gyengeség, a gyávaság az élet elárulása. Én már egy párszor elárultam, és ki tudja mennyiszer fogom még.
Büntetés. Vezeklés. Bár lehetne a fájdalom fizikai, százszor könnyebben viselném. De így is jó. A lelki kín fájdalmasabb, ez a megfelelő, ez jár.
30 emelet mélyen, egy sötét, hideg lyukban rágom magam, a lelkiismeret, az önbírálat idekényszerít. Hagyom.
 

"Az alakulásban lévõ sors nem a múltban vagy jövõben, hanem a jelenben izzik. E ponton zajlanak a különféle döntõ folyamatok. Ebben a mozzanatban megy végbe a múlt feldolgozása és a jövõ kialakítása. Tehát mindig, mindenkor a jelen élet, az aktívan cselekvõ, küzdõ, felismerõ jelenvalóság egyetlen esélyünk önmagunk felszabadítására.

A létforma, amelyben élünk a legközelebbi, megoldásra váró feladatunk. A félelem legyõzése nélkül sohasem lehetünk sorsunk uraivá. Elnehezült erõink szublimálása nélkül nem szárnyalhatunk éteribb síkokra, ahol az élet feltételei sokkal kevésbé fájdalmasak. Vakságunk megszüntetése nélkül nem láthatjuk meg a lét titkait."
 

Péntek, 17 óra, -9 fok, száraz, csípős hideg. A Nap és a Hold. Nyugaton a vörösen izzó, fáradt Nap úszik le az égről, keleten a sápadt, sötét lepelt húzó Hold bukik fel az égre. Milyen furcsa, hogy egyszerre látom őket ugyanazon az égen, egymással tökéletesen szemben. Nézem őket, értem bánatukat.

Végeláthatatlanul keresik egymást, örök táncukat járják együtt egymásnak. Vonzódásuk lekűzdhetetlen, mégsem egyesülhetnek, csak nagyon, nagyon ritkán, és keservesen rövid időre.

Azonban a napfogyatkozás sóvárgásuk, forró vágyuk édes beteljesülése, a legmámorítóbb csók, varázslatos egybefonódás. Mikor a sokáig tartó vágyódás mohó mozdulatokat, elégedett sóhajtásokat, gyengéd erőszakosságot, gyors beteljesülést, és a hihetetlen boldogságtól fakadó könnyeket szül. Csodás találkozás, mely elkerülhetetlen, mely ellen céltalan is lenne tenni, hiszen természetükből adódik, hiszen az életükbe, a jövőjükbe van kódolva, mintha a világ, és ők így lettek volna megalkotva, megteremtve. Ami ugyan a legcsodálatosabb számukra, de egyben a legkeserűbb is.

Hiszen láthatják egymást, táncolhatnak egymással, beszélhetnek, követhetik a másik lépteit, mégsem lehetnek egymáséi örökre még nagyon, nagyon sokáig.

Talán egyszer a végtelenben a Hold örökre egybefonódik a Nappal.

Bár minden sugárzik, villog, minden illatos, minden forró, és jéghideg, mégis hiányzik valami, mégsem teljes. A emberek konkrét célokkal, vagy teljes bizonytalanságban kavarognak az utcán, a kis faházakból forró italok, ételek meleg, illatos gőze száll, gomolyog, a gyerekek szaladgálnak, a játékbolt előtt állva szemükben izzik a remény, a főtéren a fa teljes díszében pompázik, az üzletekben töménytelen kacat, fölöslegesség. Minden adott az ünnephez, csak...

Valami kell még, valami hiányzik még. Talán a hó, talán a hangulat, talán a meghittség, talán az a kis szikra, ami nagyon fontos, nagyon kell.

Az emberek rohannak, sietnek, nem néznek egymás szemébe, kerülik a kapcsot, a kapcsolatot, nem beszélgetnek, nem lassítanak, pedig itt az ünnep, pedig itt a lehetőség. Meg kell fejteni a mosolyokat, az érintéseket, a sóhajtásokat, a szemek csillogását, meg kell próbálni vidámnak, reménykedőnek, bátornak lenni. Hagyni kell, hogy megfogják a kezünket, hogy megdobbantsák a szívünket. Az égen a nap és a hold holnap is váltják egymást, úgy mint eddig mindig. Hát miért hagynánk elveszni az esélyt mindenre, bármire?

A kapcsolatok felerősödnek ilyenkor ünnepekkor. Az érzések, a gondolatok ráhagolódnak a jó dolgokra. A számunkra Fontosak közelebb kerülnek, közelebb húzodnak. Kapaszkodunk egymásba, ahogy csak tudunk. Szüksége van a szívünknek a szeretetre, a törődésre, az összhangra, és kell a szívünknek az is, hogy adjon, hogy valakit szeressen. S mi történik, ha nincs aki minket szeret? Hideg, szomorú, fájdalmas, szívszaggató. Ha nincs kit szeretnie a szívnek, vagy nincs olyan, aki megérdemelné? A szív nem válogat. A szív mindig szeret. De mégis a viszonzatlan érzelmek miatti magány talán még hidegebb, még szomorúbb, és még fájdalmasabb. Az ünnepek lehetnek meghittek, szeretettel átitatottak, de lehet ez a pár nap egy minden fájdalmat előrántó, keserű kínszenvedés is.

Ilyenkor mindenkiben megfogalmazódik egy kérés, egy óhaj, egy vágy. Van aki a jövőt szeretné szebbnek látni, van aki egy tárggyal szeretne gyarapodni. A kívánságok teljesülhetnek, vagy ismét eltávolodhatnak, néha örökre elillanhatnak.

Én nem kérek sokat, csak kicsit. Egy kicsit rágondolni, egy kicsit ránézni, egy kicsit hozzáérni, egy kicsit odabújni, egy kicsit megpuszilni, egy kicsit, csak egy kicsit kapni belőle.

Azt, hogy mi lesz, nem tudom. Merre visz a víz? Nem érdekel. Nem számít semmi most, csak ez, ami van, csak a pillanat, amikor rám nézel, amikor hozzám érsz, amikor nekem mosolyogsz. Nem akarok gondolkodni, nem akarok rágódni, csak érezni akarom a pillanatokat, a körkörös repülést, és körkörös zuhanást veled, összefonódva.

Régen fontos dolgok elévülnek, elpárolognak, mint forró kövön a vízcsepp, lényegtelenné válnak lassan, sejtelmesen. Ami és aki számít, az úgyis velem van!

Dermedten állsz. Egyedül. A két part között. Már nem vagy itt sem, de még oda sem értél. Erősen sodor a víz, nem tudod mit tegyél. Tudod, hogy mit szeretnél tenni, de valami mégis visszatart. Valami erős, megfoghatatlan, fájdalmas nyugtalanság, valami félelmetes bizonytalanság. S bár megtorpantál, s nem tudsz még ellépni a közepéről, de érzed, itt sem jó, nem vagy boldog. Meddig bírsz a víznek ellenállni, meddig tart erőd? Ha a víz az erősebb, akkor majd ő tesz ki valamelyik parton. Melyiken? Az sem mindegy? Akkor most mi lesz? Te sem tudod, és én sem, senki. Senki.

Itt áll. Egyedül. Messze a sajátjaitól, az erdőtől. Már 4 napja van itt, már 4 napja sír hangtalanul. Benne él, ahogy a nagy síkságokon, zöld réteken edződött, erőtől duzzadó, hideg, csípős északi szél az erdőhöz ér, és játszi könnyedséggel átszalad, átsüvít közöttük. Ahogy a fiatal, kis fák meghajoltak a szél előtt, ahogy az öreg fák morognak vele, ágaikat utána lengetik. De az erős, nagy fák, mint ő, dacoltak a széllel, szembeszálltak vele, ráfeküdtek, és állták erejét. Soha többé nem látja az erdőt. Most itt áll, a kőrengeteg kellős közepén. Megcsonkították, beállították a kőszőnyeg kellős közepébe, ahol egy szál fű nem nő ki, ahonnan a nagy „kőfák”, épületek közül nem látja a hegyeket, az erdőt, ahová az északi szél nem fúj be. Nem foglalkozik vele senki, csak áll itt, egyedül, magányosan. Az emberek néha ránéznek, de megszokottan, érdektelenül mennek tovább, van aki észre sem veszi.
Itt áll a főtéren, csupaszon a kőalma mellett a város karácsonyfája, ami még csak fenyőfa, hiszen nincs feldíszítve. Csodaszép, és olyan életteli még. Odamentem hozzá, megfogtam, megsimogattam, az illatával elvarázsolt. Éreztem az erdőt, a hegyet, a szelet. Bár megmenthetném, bár elvihetném innen. Bár visszaadhatnám a szélnek. Odavaló. A hegyre, a hó födte lankákra. Nem tudom nézni, ahogy haldoklik.

A munkaidő vége felé már szinte rohan az idő, még ezt is, még azt is meg kell csinálnod. Még beütöd az utolsó betűket, még beírod a naptárba, még kinyomtatod. Aztán hirtelen mindent bezársz, felpattansz az asztaltól, kinyújtózol, dörzsölöd a szemed, hogy megint láss, mindent láss, végre kinézel az ablakon, végre körülvesz a világ, és érzékeled is. Kint már sötétedik, égnek a fények, az emberek sietnek, andalognak az utcán. Az asztalodon lévő káoszt kibogozod, bezárod a munkát a szekrénybe, leállítod a gépet, mely lassan, komótosan aludni tér. A kis asztali lámpád fényénél bepakolsz a táskádba, felveszed a kabátot, leoltasz, kilépsz a folyosóra. Mindenki siet hazafelé, rád köszönnek, bezárod az ajtót, és ráérősen elindulsz a lépcsőn lefelé, közben a kulcsot elteszed, a kesztyűd felhúzod. A portástól elköszönsz, már megint egy új arc, kedvesen, de érdektelenül biccent. Majd kitárod az ajtót, és kilépsz az utcára. Kint frissítő, üdén hideg a levegő, megcsípi az arcodat. Jön a tél, a nyugalmas, az ünnepi, a pihentető tél. Úgy várod már a fehér hó ruhát, a vidám hógolyózásokat, a meghitt, kedves, szeretettel teli családi vacsorákat, a barátokkal végig nevetett éjszakákat, a minden rosszat feledtető ünnepi hangulatot. S milyen furcsa, hogy a tél önmagában ennyi mindent jelent, hogy a tél önmagában elég, hogy elérje ezt a nyugalmat, hogy a szívedbe lopja ezt mind. Hiszen ha máskor nem is mennek ezek a dolgok, akkor legalább télen, az ünnepekkor sikerül. Sikerülhet. A téllel lezárul valami, egy év, egy terv. De az új kezdetet is jelenti, az új reményt. A tél mindent elpusztít, és mindent újrateremt.

A férfi, a legtökéletesebb férfi. Két méteres magasságával, kék, csillogó szemével, férfias, csibészes mosolyával, tökéletes testével uralhatná a földet. Annyira tökéletes, hogy szinte álomszép. Ő az. Megtaláltam. Megtaláltam a férfit, aki külsőleg Ő. Az Igazi. De nem különösebben szándékozom meghódítani, sőt egészen megelégszem azzal, hogy csodálom. S talán csak addig élvezem, amíg csak csodálom. Nem is akarok többet. Ez elég. Örülök, hogy megvan. Milyen furcsa, hogy elégedett vagyok. Furcsa érzés. Furcsa, hogy azt mondhatom: létezik. Itt azonban hozzá kell tennem, hogy létezik fizikai valójában. Mert nem ismerem őt, csak láttam. Nem beszéltem vele egy szót sem, csak láttam. S lehet, elég lenne egy mondat ahhoz, hogy csalódjak. Hiszen nagyon fontos, hogy a csibészes mosoly mögött legyen ...

Olyan ő, mint egy különleges, semmihez sem fogható, szép tárgy. Csodálom, gyönyörködök a tökéletességében, körbejárom, elámulok, de nem érek hozzá, csak messziről nézem, nehogy kárt tegyek benne, vagy nehogy kárt tegyen bennem. Ha kevesebb, mint aminek látszik, akkor veszít a csodálatomból, és becsapottnak érzem tőle magam.

Arról pedig még nem is beszéltem, hogy a Tökéletes Férfinek nem biztos, hogy én vagyok a Tökéletes Nő!

Azért, ha összefutok a Tökéletes Férfi-istennel, talán nem megyek el mellette szó nélkül. Hm! Rábízom magam a véletlenre ...................... Véletlen? Az meg mi? 

Kedves barátnőm, unokatestvérem Dia jó pár éve kint él Amerikában, ahol nagyon erős honvággyal küzködik. Ezen felül különösen bántja az, amit az átlag amerikaiak hisznek, tudni vélnek a magyarokról és Magyarországról. Rendszeresen írunk egymásnak, és igazán átérzem a helyzetét, és a honvágyát, pedig én - ha nem is a legideálisabb állapot ma Magyarországon élni - itthon vagyok, a hazámban élek, és ez természetes számomra. A minap küldött nekem egy verset, amitől könnyes lett a szemem, és ami annyira jó, hogy meg kell osztanom másokkal, veletek!

"Közöttetek sokszor némán hallgatok,
Mit mondhatnék nektek? Én magyar vagyok!
Tetőtől talpig, minden porcikámban,
Minden érzésemben csupa magyarság van.
Feldühít, ha egyszer hazámról beszéltek!
Az én országomat honnan ismernétek?
Hányszor láttátok a magyar napfelkeltét?
Hányszor láttátok ott a csillagos estét?
És a Dunát, ahogy halkan viszi útja,
Azt a csendességet melyikőtök tudja?
Vagy szülővárosom sétáló utcáit,
Hol az andalgó nép szinte eggyé válik,
Ahol minden ember semmi más, csak magyar,
Magyar, ki csak élni és szeretni akar...
Ti nem tudhatjátok, mi magyarnak lenni,
Ezt a kincset magyar tudhatja, más senki." /D.Diána/

Nehéz volt újra kezdeni. Nehéz volt kimondani, hogy vége, de te akartad, ő csak fájdalmasan tudomásul vette döntésedet. Először kérlelt, reménykedett, aztán ő is rájött nincs tovább, menni akarsz. Kavargott benned minden, a sok jó, a lobogó tűz, mely oly sokáig fűtött, az édes szavak, levelek, az együtt eltöltött idő, a ragaszkodás, a megismételhetetlen érintések, érzések. Azt hitted nagyon nehéz lesz, rettegtél, féltél tőle, de mégis, amikor elhangzottak azok a mondatok, amikor kimondtad végre, amit olyan régóta akartál, könnyű lett minden, felszabadultál. Mintha valami titkos tartalmú vegyszer áramolt volna szét az ereidben, hirtelen megváltoztál, hirtelen megkönnyebbültél. Nem nyomasztott már a hazugság, nem marcangolt a lelkiismeret. Ugyan féltél még. Tudtad, az is előfordulhat, hogy egyedül maradsz, és visszaút innen nincs, de a félelmet legyőzte az őszinteség, legyőzte a szív, ami szerette őt még annyira, hogy nem akarta tovább bántani, vagy elárulni.

Elköltözött, és élted szabad életed, vidám voltál, és boldog, de sokszor gondoltál még rá is. Annak ellenére, hogy elszakadtál, még hiányzott. Ugyanabban az ágyban aludtál, ugyanabban a lakásban éltél. Véletlenül még az ő nevét mondtad, mikor valakivel beszélgettél. A lakásban már nem voltak ott a dolgai, már máshová ment haza, de a fejedben még ott volt. Sokáig tartott túllépni, átalakítani. Kitörölni sohasem akartad, hiszen vannak dolgok, amit csak ő tud rólad, vannak érzések, amit csak neki adtál. Mindig veled van, kitörölni nem lehet.

Egyszer még összefutottatok. Nem volt egyedül. Kedves volt, és udvarias. A nyakába ugrottál volna, mint mikor egy régi, kedves ismerőssel, baráttal fut össze az ember, és tudod, hogy ő is szerette volna, de valami... te... ő... a képzeletbeli fal... visszatartott téged, visszatartotta őt. Azóta bánod, hogy nem tetted, azóta várod az újabb alkalmat.

De mindegy is már. Az út elágazott, és majd, ha találkozik még a két út, akkor elmondod neki. Ha nem, ő akkor is tudja, és ez a lényeg. Hiszen ismer téged, és te is ismered őt. Nem tudod elfelejteni, mert több lettél általa, tőle, mert adott neked valamit, amit nem vett el, és nem rontott el, mert volt idő, amikor igazán szeretett. Ezt nem lehet elfelejteni!

Bár gyerek lehetnék még, és azt hihetném, hogy az élet csak játék, és felhőtlen nevetés! Odabújnék édesanyám karjába, mikor fáj, mikor félek. Bárcsak érezhetném megint azt a semmihez sem fogható biztonságot, azt a minden kétséget eltörlő bizonyosságot! Bárcsak olyan erősnek érezhetném megint magam, mint mikor édesapám nyakát tiszta erőből átszorítva bizonygattam, mennyire szeretem! Milyen csodás lenne nem tudni, hogy az élet nem játék, nem nevetés.

Édes gyermekkor, édes burok, ahol minden véd, minden nekem létezik, ahol a legmesésebb dolog egy gyermekláncfű koszorú, egy homokvár, egy biciklitúra az utca végéig. Édes, felejthetetlen gyermekkor! Mégis felnőni vágytunk, tudni akartunk mindent. Leszakítottuk a fáról az almát, és már késő, vissza nem fordítható, most látjuk csak, kár volt, ide vágyni butaság volt. Ez az élet. Nem tudjuk mi vár, csak reménykedünk, és megyünk előre az ismeretlenbe.