Szeretek beszélgetni, ismerkedni. Szeretem, mikor az idős hölgy megállít a boltban, hogy olvassam el a termékleírást. Szeretem, mikor a buszon az ismeretlen szomszédommal beszédbe elegyedünk, mikor a munkahelyemen az ügyféllel kedvesen, hosszasan eltársalgunk, mikor a szórakozóhelyen a pultos leszólít. Ha leejt valaki valamit az utcán, utána kiabálok, ha a kisgyerek megbotlik, felsegítem, ha valakit bántanak, közbeavatkozom. Közvetlen vagyok, és barátságos. Azt hiszem. És tudom, ez jó dolog.

Mégis sokan félreértik. Furcsának veszik. Nagyobb, több jelentőséget tulajdonítanak a kedvességnek. Megbántanak. Miért? Nem értem. Nem tudják elfogadni, megérteni, hogy én nem akarok semmit, nem akarok hasznot húzni, kirabolni, bántani? Nem élhetünk egymás mellett érintkezés, kapcsolódás nélkül. Érzékenyeknek, megértőeknek, segítőkészeknek kell lennünk egymással.

Én nem tehetek róla, de az én egyéniségem nyitott, és érzékeny. Én szeretek beszélgetni, ismerkedni. Szükségem van erre, szükségem van rád, rá, hogy feltöltődjek, hogy érezzem élek, hogy ne legyek magányos, hogy találjak olyat, aki megért.

Elfogadhatatlan ez? Miért ne lehetne valaki érdekek nélkül kedves? Miért olyan ridegek, és zárkózottak az emberek? Miért érzem e dologgal kapcsolatban magányosnak magam? Ami a fejemben, a lelkemben van, sohasem talál ..., találkozik...? Csalódtam. De miért? Megint miért? Még hányszor?