Elmondhatatlan boldogságban volt részem szombaton, nem is hiszem el, hogy velem történt. Találkoztam a barátommal. Ugyan ez nem hangzik olyan különlegesnek, de a mi esetünkben mégis az volt. Oly régen találkoztunk már, annyira elviselhetetlen a köztünk lévő km-ben meghatározható igen nagy távolság, hogy a lelkünk, a szívünk erős összetartozása, összetartása, valamint a sűrű telefonbeszélgetéseink ellenére is, nehéz elviselni, kibírni.

Meglepetés volt. Ő nem tudta, hogy megyek. Vártam rá, izgultam, nem járt más a fejemben, csak az hogy mit fog szólni, ha meglát. Szükségem volt rá, hogy én is lássam őt, hogy beszélhessünk, vagy csak egyszerűen a közelében legyek.

Aztán eljött a pillanat. Rohant felém, a nyakamba ugrott, átölet, és sírt! Nagyon örült. Még nem örült nekem így senki. Még most is meghatódok, mikor rágondolok. Mi ez az erős kötődés? Nem tudom, de jó nagyon. Bár még mindig ott állhatnék, és ölelhetném. Bár a közelében lehetnék, és hallhatnám a hangját. Tudom, sokat kérek, hiszen így is annyit kaptam belőle és tőle. Meg kell becsülnöm azt ami nekünk jutott, mert nem bírnám ki nélküle, és már az is csodának számít, hogy Ő van! Nekem!