Messzi országokon túl, a végtelen tengerek után, a kietlen puszták mögött, a legnagyobb hegyek legtetején, ahol a hó, a jég állandó, a hideg mindent megdermeszt, és elpusztít, a világ csendes, a nap fénye elhalt, homályos, csak a szél fúj, élő sehol nincs, csak megfagyott testek a vastag, több évszázados jég alatt, ott áll a legszebb, legcsodálatosabb, legmagányosabb palota az egész világon.
E palotában lakik ő, a Jégkirálynő. Gyönyörű volt valamikor, de oly szomorú már hosszú évszázadok óta, hogy szépségét beárnyékolja komorsága. Fel, le sétál palotájában, kertjében a jégszobrok között, és egyre csak egy dalt, szomorú dalt dúdol végeláthatatlanul. Hangja csodás, messze elhallatszik, és a dallam szívhez szóló. Esdeklőn, bánatosan hív valakit, szól valakinek, ki már nem hallhatja meg sohasem.
A Jégkirálynő szíve régen virult, izzott, boldog volt. A legnagyobb hegyek tetejét szép, zöld mezők, rétek borították, napsugárban úszott minden, röpke lepkék szálltak virágról virágra, illatos, meleg volt a levegő, bogarak zümmögtek. Minden csodálatos, életteli, kedves, és vidám volt. A Jégkirálynő nem volt magányos, szívének párja volt.
A boldogság nem örök, és tudta egyszer vége szakad. Tudta az ember élete rövid, de nem érti miért kellett oly hamar elveszítenie. Közös életük még csak kezdődött, mikor elvesztette, kit jobban szeretett mindennél, még életénél is. Nem érti, hogy a boldogságot miért csak keservesen rövid időre kaphatta meg. Az örök hallhatatlanságot nehéz elviselni ily szomorúan, ily magányosan, ily erős vágyakozásban.
Hangja csodás, énekének dallama szívhez szóló, a végtelenbe kúszik, örökre hívja rég elvesztett, szívét örökre rabul ejtő kedvesét.
Kommentek