Megváltozott minden, elmúlt, átalakult. Felfoghatatlanul, észrevétlenül történt. Neked fel sem tűnt. Lehet azért, mert csak velem történt.
Csodás, forró délután van. A nap fénye olyan meleg, kedves, lágy, aranysárga, és narancs, nem olyan üde, és rikító, mint reggel. Az autóval suhanok a fákkal sűrűn szegélyezett úton, az ablakok letekerve. Simogat a levegő, ahogy betódul az autóba. Beletúr, belekap a hajamba. Az illata bódító, hiszen a fák, az akácfák virágoznak, a bodza fehérbe öltözött, és e kábító, kellemes, mesés illat elönti a lelkemet, a szívemet. A napfény kiugrál a fák közül, és oly vidám az utazás. Mennék így egyedül sokáig. De mikor elérem a kereszteződést, és bekanyarodok az utcába, akkor nyugtázom, hogy elmúlt ez is, mint minden más, hogy semmi nem hozható vissza. Örülök mégis, mert legalább volt részem benne.
Ezt az illatot éreztem már, ezt a fényjátékot láttam többször. Mikor egy forró nyári fürdőzés után, felhevült testtel, csodás élményekkel a szívünkben tartottunk haza a Velencei-tóról. Én és öcsém hátul. Fáradtan, bágyadtan, szótlanul ültünk, csak néztünk ki a Trabant ablakán, míg a ringatózástól el nem bóbiskoltunk.
Az illat ugyanaz, az élmény hasonló. Nyugodt vagyok. Tudom, vannak dolgok, amik változnak, és talán én vagyok az egyik, ami a legnagyobb változáson ment keresztül az elmúlt 20 évben, mégis megnyugtat az, hogy az út mellett még megvannak az akácfák, hogy a nap ugyanúgy süt, melegít, és hogy ezek a dolgok még mindig fontosak nekem.
Változnak a dolgok. Változik az életünk. Az úton egyedül voltam, az utat egyedül tettem meg. De te vársz haza, és ez jó. Így jó!
Kommentek