Szerettem. Eléggé. Annyira, amennyire kell. Aztán kért, én adtam, ő elvette. Elvárt dolgokat, amiket az érzéstől vezérelve minden további nélkül megadtam. Közben minden egyes darabom, részecském megváltozott, elveszett. Olyan lettem, amilyennek szeretett volna. De ez nem volt elég. Végül olyat kért, amit már nem tudtam megtenni, ami teljes ellentéte volt annak, ami vagyok. Erőmből már nem tellett. Mikor az ellenállásomban megütközött, feszegette még a határokat, lelkiismeretemre nyomást gyakorolva zsarolt. Nem tetszett neki az általa átalakított, tökéletesített társ, mert még mindig nem olyan volt, amilyenre vágyott. Sohasem elégedett meg, mindig talált hibát, javítani valót.
Hirtelen magamhoz tértem, úgy ért a felismerés, mint egy meglepetésszerű arcul csapás. Semmi voltam, és senki. Nem ismertem magamra.
Elment. Megkönnyebbültem. Összeszedtem magam, részecskéimből felépítettem újra mindent.
Legyen bárki, akivel összetalálkozok, legyen bárhogy, tudom: belül rettegek. Mi lesz, ha ő is kérni fogja a darabkákat, mi lesz, ha ő is csak a maga képére akar formálni? Mi történik majd, ha őt majd még jobban fogom szeretni? Hová leszek, ha neki adok mindent? Nem akarom átélni megint.
Kommentek