Egy kisfiú fekszik a kórházi ágyon. Alig lehet 10 éves. Nem tud lélegezni, már évek óta gépeken él. Nem tudja mi az, amiben nem lehet része sohasem. Nem tudja mi vár rá. Mégis vidám.

A kislány virágos kis ruhájában rohan az udvaron, arca virul, mosolygós. Örömmel szalad a kutyus után, játszik a labdájával. Még alig múlt el 3 éves. Vállból hiányoznak a karjai.

Kedves gyermek, kicsit szomorú tekintettel ül nyuszis pizsamában, mesekönyvvel a kezében a fehér, rácsos ágyon. Anyukája késik. Kis fején kendő. A göndör fürtjei kihulltak. Nagy kerek szemekkel nézi a többieket, akik anyukája már megérkezett. Majd mikor az övé is megjelenik az ajtóban, fülig érő szájjal pattan fel, és boldogan karol a nyakába.

Bár meg tudnám érteni, hogy miért kell szenvedniük. Bár tudnék nekik segíteni. Bár tudnám, hogy hogyan képesek mégis mosolyogni, nevetni, hogyan tudják szeretni az életet.

Azt hiszem az ember ösztönösen szereti az életet, ösztönösen tud alkalmazkodni az élet megpróbáltatásaihoz. Ők olyan picik, és olyan fiatalok még, de mégis akkora kihívással kell szembenézniük, olyan nagy mértékű akadállyal, feladattal kezdik. Sajnos lehet, hogy a kezdeteknél be is fejezik. Hol születik az erő, a kitartás, ami bennük van, és ami benned, és bennem is lakozik? Furcsák vagyunk mi, emberek. Akik megkapjuk az életet, hozzá kapjuk az erőt, a kitartást, a bátorságot, a reményt, a szeretet, az öröm képességét, a nevetését, és mégis van olyan közöttünk, aki nem tud, vagy nem akar vele semmit sem kezdeni.

Sajnálom a gyerekeket, akik élete a lehető legnehezebben kezdődik, de jobban sajnálom azokat, akik az életüket nem tudják kihasználni, akik nem érzik az erőt magukban az élethez, akikben a gyávaság, és az önsajnálat elnyomja az ösztönöket. Az ő életük az igazi szenvedés.