Sokáig vártam rád. Sokáig reménykedtem, hogy végre velem tartasz, beszélsz hozzám, megfogod a kezem, haza kísérsz, belém szeretsz, és nem tudsz elhagyni többé. Eljössz újra, meg újra, megcsókolsz, átölelsz, magadévá teszel. Bíztam benne, hogy lesz lehetőségem bizonyítani, hogy kellek neked, kellesz nekem, hogy számíthatsz rám, hogy törődök veled.
Elképzeltem, hogy lassan egymás sejtjeibe isszuk magunkat, hogy többé nem tudunk élni egymás nélkül. Láttam magam előtt, ahogy tervezgetünk, otthont építünk és gyermekeket nemzünk, szeretjük, megbecsüljük egymást. Létrehozzuk a csodát, ami olyan egyszerűen hangzik, mégis olyan összetett, bonyolult, és nehéz, hogy sokaknak nem is sikerül.
Megpróbáltam volna veled. De hiába minden várakozás, remény, ábránd. Neked és nekem nem lesz valósággá. Te már mással próbáltad a magatok csodáját. Mit akarsz még tőlem? Miért festesz újabb és újabb meséket? Lassanként adsz, mutatsz egy-egy áhított tulajdonságot, apró kedvességet, táplálékot a fantáziámnak. Miért tartasz álom és valóság határán? Mit remélhetek én még? Nem tudod és nem is akarod igazivá varázsolni az ábrándjaimat. Meddig játsszuk e céltalan, fájó játékot? Neked nincs szükséged rám.
Ellenben nekem szükségem lenne rád, vagy valakire. El kellene szakadnom tőled, hiszen igazán még kapcsolatban sem vagyunk. Mégis jól esik ez a kín, e reménytelen függőség. Feloldja és elpárologtatja a magányomat.
A földgolyó fordul, a nap ismét felkel, egyik lábamat rakom a másik elé. Mennem kell tovább. Ne írj többet, ne gyere utánam. Nem válaszolok, nem állok, nem állhatok meg.
Kommentek