1. találkozás: Néz. Néz? Mit néz? Engem? Nem rossz.
2. találkozás: Itt van. Néz. Magas. Szép a keze. Tetszik? Nem is tudom.
3. nem találkozás: Nem jött. De miért? Hol van?
4. nem találkozás: Hol lehet? Ennyi volt? Ez nem sok.
Ezek után napokig nem láttam, és már nem is vártam.
3. találkozás: Elment mellettem. Itt van. Örülök. Miért is? Nem vett észre. Leült mögém. Beszélget. Most vett észre.
4. találkozás: Kedves hang „Szabad lesz?”, „Igen.” Leült mellém. Leült. Mellém. Mit csináljak a kezemmel, az arcommal. Mosolyognom kell. Nem, fapofa. Búcsúzásképp szép napot kívánt. Vigyorgok. Nem kellene.
5. találkozás: Velem szemben állt meg. Köszönt. Meglepődtem, és leblokkoltam, de valami visszaköszönés félét mégis kipréseltem magamból. Nézzük egymást, néha elmosolyodok. Tetszik. Mondhatni, hogy tetszik. De talán csak azért, mert észrevett. De miért vett észre? Miért most? Hol volt eddig?
6. találkozás: Mintha régi ismerősök lennénk, automatikusan köszönünk. Valahol mögöttem ült le. Mennem kell, felállok. Keresem, de nem látom sehol. Sétálok hazafelé, hátul ül, távozóban engem néz, rámosolygok. Integetnem kellett volna. Vidám a napom. De miért?
Olyan kevés inger ér, hogy már ettől megmozdul bennem valami? Ez elég lehangoló. De most nem tudok negatív lenni. Várom a következőt, hozzá igazítom a napom. Ebből is mekkora pofára esés lesz! Mégsem tudok nem örülni, nem nevetni, borús lenni.
A reményt tényleg nem lehet kiölni az emberből? Semmivel? Mindig történik valami, egy csöppnyi fény mindig felgyúl a távolban.
Kommentek