Nem, még nem rántották ki a lábam alól a talajt, de már megfogták a két sarkát és nekifeszültek. Hogy mit vártam? Nem ezt. Reményekkel tele rajzoltam a két keresztező vonalkát a lapra. Mellé álltam. Az ügy mellé. Most mégis kilátástalan, folytonos áttervezés az életem. Néha siratom, amit felváltott az új, máskor meg arra várok, hogy az új végül pontot tegyen a régire, rám, és elhozza a változást nekem is. A változás gyakran jó. Miért is tartok akkor tőle? A kétségbeesett félelem és a fékezhetetlen elszántság váltogatja egymást bennem.
Régen talán könnyedén annyit kérdeztem volna: mi történhet? Azonban az elmúlt idő, a szükségszerű tapasztalat megfontoltabbá, vagy gyávává tett.
Hónapról hónapra élni, lemondani egyfajta életszínvonalról, keresni valami megoldást. Általában könnyebben veszem az akadályokat, általában nem ijedek meg egykönnyen, bízok magamban. Mégis mindig a lendületvétel előtt kicsit visszatorpanok, veszek egy nagy levegőt, erőt gyűjtök. Egyre több időre van szükségem.
Aztán mégis eljutok oda, hogy menni fog, mert mennie kell. Más lehetőség nincs. Hogyan fogom csinálni? Majd akkor kiderül. Addig fölösleges időpocsékolás lenne ezen rágódni. Elvesztegetett idő. Nem én szerválok. Ha ideér a labda, visszaütöm.
Kommentek