Egy illat, egy zene, egy mozdulat, egy vers, egy íz, egy álom előhozza a rég elfeledett, eltemetett emlékeket. Rád telepszenek. Megszorítják a szíved, ellepik gondolataid, elnehezítik a lelked.
Az első barátság, az első találkozás, az első beszélgetés, az a pillantás, az a vidám nyár, a nagy hógolyózások, az önfeledt kacagás, a vizsgák előtti drukk, az éjszakába nyúló beszélgetések képe, jóleső érzést hoz elő. A hosszú betegség, a nagy veszekedés, a kiengesztelhetetlen megbántás, a helyrehozhatatlan hibák szomorúságot borítanak rád.
Miért nem szabadulhatunk ettől, miért áll mögöttünk, mint egy manó, amely mindig hiányérzetet kelt, a hibáinkat orrunk alá dörgöli úgy, hogy figyelmeztet, már nem hozhatod vissza, már nem tehetsz semmit, csak emlék, emlék, emlék... Nem ugorhatsz vissza újra nevetni, újra érezni, esetleg kijavítani. Akkor miért nem tűnik, illan el, hogy a szív kibírja, a lélek megkönnyebbüljön.
A múlt beszínezi a jövő egy részét. Nem kezdheted új lappal. Olyan nem lehetséges. Mindennek van múltja. De jövője?
Kommentek