Minden reggel, mikor először kinyitom a szemem, az első gondololatom az, hogy megint görcsösen kutatom magamban: mivel bántottalak, hogy nem beszélsz velem. Napközben próbálom kitalálni mit tegyek, hogy ismét hozzám szólj. Végig gondoltam mindent, de még mindig nem tudom, mikor, és hogyan bántottalak annyira, hogy idáig jutottunk.
Az idő áll azóta. Múlik, öregszünk, telnek a napok, de mégis megszűnt akkor. Megállt. Egy helyben. Ott maradt. Ott elvesztettük. Miért teszed ezt? Ez jobban fáj, mintha megütöttél volna. Bár megütöttél volna. Talán visszakaphatnám az időt. Talán. Ha már el nem veszett örökre.
Este már csak nyugtázom, hogy megint eltelt úgy egy nap, hogy előre továbbra sem jutottam. Még mindig ott állok rémülten, döbbenten.
Tudom, te csak azt várod, hogy elmúljon.
Kommentek