Rosszul érzem magam, fájdalmat lobbant a lelkemben az, hogy akiket szeretek, azoktól egy áthidalhatatlan szakadék választ el. A távolság, amit az élet közénk ékelt, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk, szívfájdalmat okoz mindegyönknek. Telefonon beszélünk, telefonon keresztül ölelünk, vígasztalunk, gratulálunk, nevetünk. Nem látom az arcukat, nem nézhetek a szemükbe, nem szoríthatom magamhoz őket, nem osztozhatok igazán a boldogságukban, a fájdalmukban. Olyan kevés, hiányos, visszafogott, korlátolt lehetőségek adta megoldás, amibe belepusztulok. Tehetetlennek, ügyetlennek, és bénának érzem magam. Szétzúznám a köztünk lévő több száz kilométer föld darabot, kiszakítanám a magig, átrendezném a domborzatot, és közelebb húznám őket magamhoz, hogy megmutathassam minden nap mennyire szeretem őket, hogy érezhessék milyen fontosak nekem, még akkor is, ha néha elügyetlenkedem, elszalasztom a lehetőségeket.