Egy szomorú szemű, vékony, csendes ember volt. Én már ilyennek ismertem igazán. Még a legelhomályosultabb, legkábultabb, legrészegebb napján is köszönt, vagy bólintott. Soha egy hangos szavát sem halottam, mindenki tisztességes, rendes, kedves embernek tartotta.
Fiatalon boldog volt, nagyon boldog. Elvette a lányt, akit szeretett, és házat épített neki. Felesége a legtüneményesebb asszony volt. Csendesen, szerényen éltek. Gyermekeiket a jóra, a szeretetre nevelték. A boldogságuk olyan teljes, megfoghatatlan, páratlan volt, hogy másoknak egy hosszú életre is elég lett volna.
Talán az Isten is így látta, talán a Sors is csak ennyit szánt.
Az asszony megbetegedett és itt hagyta őket, el kellett mennie. Hogy miért neki? Talán mindegy is, hogy kinek. Elválasztotta őket az Isten vagy a Sors és azt a szeretetet, boldogságot kellett beosztaniuk, amit kaptak. És ők beosztották.
Béla bácsi itt maradt a két gyerekkel. Dolgozott, hajtott, beletörődött. Felnevelte a gyerekeit úgy, ahogy még két szülő sem tudta volna. A munka, a család mellett pedig minden nap szánt időt rá, és kiment a temetőbe. Szeme olyan szomorú lett a veszteségtől, a gyásztól. A gyerekek felnőttek kirepültek. Béla bácsi a temetőből hazafelé lassan rászokott a kocsmára. Betért, megivott egy, két pohárral, talán hogy tompítsa, hogy enyhítse lelke, szíve magányosságát. Aztán idővel emelte az adagot, de mindig a saját lábán ment haza. Soha egy hangos szavát nem hallotta senki, mindenkinek köszönt, akivel csak szembe találkozott a hazavezető úton. Ha a gyerekei, az unokái meglátogatták, ha munkába ment, akkor mindig józan maradt. A nyugdíjt elérve aztán már nem maradt más neki csak a család, a temető, és a kocsma.
Egyre tovább maradt italozni, vészesen fogyni kezdett. Egy, két hónap alatt csont sovány lett. Nem is volt már ember, csak egy váz, fehér, ráncos, vékony irhával, a szeme helyén két sötét folttal, az üreg mélyén halvány, nedves csillogással, darabos mozgással, ősz hajjal, szürke borostával. A ruha szinte hatalmasnak tűnt, csak úgy lógott rajta. Aki nem látta nap, mint nap, alig ismerte meg.
Fia felvitte Pestre egy kórházba, ahol kicsit rendbe tették, felhizlalták. Aztán hazajött. Nehezen viselte már a falutól, a temetőtől való elszakadást. Itthon megint elemében volt, de szeméből a fájdalmas szomorúság nem tűnt, nem tűnhetett el.
Egy kedves, esős, őszi napon halt meg. Befejezte. Elég volt. Megtette, amit megtehetett, megtartotta feleségének tett ígéretét. S talán az Isten, vagy a Sors engedte neki, hogy ismét együtt lehessen a nővel, a szerelemmel, aki erőt adott neki, akinek az emléke mindenre képessé tette. Akivel több időt töltött holtában, mint életében.
Kommentek