Tévelygéseim

Lassan sétálsz a belváros egyik csendesebb kis utcájában. Fejedet a földre szegezed, és számolod a macskaköveket. Napi teendőidet gondolod át, és rájössz , semmi értelmeset nem fogsz csinálni ma sem. Minden olyan egyhangú, értelmetlen, és célnélküli. Minden nyomasztó, sürgős. Döntéseket kellene meghoznod, tudnod kellene mire vagy képes, és mit akarsz elérni. Borús az idő, de nem zavar, pedig esernyőt nem hoztál magaddal. A szembejövőket fürkészed, keresed tekintetükben a megoldást. Szeretnéd érteni a jövőt, tudni akarod, mihez kezdj. Érzed, valami elromlott benned, nem vagy képes semminek sem örülni. Egy parkhoz érsz, egyedül vagy, a távolban látsz embereket, de sietnek, hamarosan elered az eső. Fáradt vagy, szomorú, és üres. Leülsz középen egy padra, és az ég felé emeled az arcod. Hangos kopogással zuhannak le a vízcseppek, behunyod a szemed, és hagyod, hogy verjék, csapkodják az arcodat. Nagyon jól esik, de gondolataid nem hagynak, körül vesznek, körül dongnak, mint méhek a virágot. Szomorúságod olyan erős, hogy sírnod kell. Hangtalanul folynak a könnyeid, de az esőtől nem látható. Megkönnyebbülsz tőle, felszabadít, megtisztít, gondolataid leállnak, megnyugszol, félelmeid elcsendesülnek. Szemed előtt elmosódik a kép, csend van. Szép, lágy kékes fényt látsz. Most olyan tiszta minden. A felelősség, a döntéskényszer okozta mardosó kétségbeesés elmúlik. Most nem érdekel az élet, csak lebegsz a csendben, úszol az esőben.
Egy meleg test megérinti az arcodat, és nagyon megijedsz. Fokozatosan eszmélsz vissza a valóságra. A kékes homály kitisztul, de nem akarod, maradni szeretnél. Megállíthatatlanul megszűnik a csend, a szemed lassan nyílik, ahogy eléri a teljes nagyságot, egy kedves arcot pillantasz meg, melyből aggódó szempár figyel téged. Szép kék szemek… Érzed nincs semmi baj, és ebben a tizedmásodpercben tudatosul benned, hogy amíg világ a világ, a nyugtató kékség tulajdonosát soha többé el nem engedheted.