Egy gyermek születése több egyszerű örömnél, több a felelősségnél, több egy döntésnél. A gyermek születése, és felnevelése a számunkra megismerhető legnagyobb csoda. Mégis olyan sokan vannak, akik még csak nem is törekednek arra, hogy jól csinálják. Vannak, akik személyes önzőségük, kényelmük, hitvány kis életük fenntarása miatt önként lemondanak róla, gyilkossá válnak, és a meg nem született saját gyermeküket megfosztják a lehetőségtől. Pedig gyermekük már hallotta, érezte a szívdobbanást, és akaratlanul, tehetetlenül bízta életét az ismeretlenre, kitől kapta az életet, és ki a haláláért felelős. Milyen az a világ, ahol az eredendő, ősi ösztönök már nem érezhetőek, már elfedte valami mocskos, sötét, undorító álnokság az igaz érzéseket, ahol az anyai ösztön gyengébb érzés az anyagi jólét biztos tudatánál, a kényelmességnél, az önzésnél.

A meg nem született gyermek, aki nem kérte az életet, csak kapta, aki nem tudja még mi vár rá, akinek feltételek nélkül bíznia kell, a legvédtelenebb ezen a világon, senki másra nem számíthat, csak ránk. Óvjuk meg a jövőnket, a gyermekeinket. Ha elvesztettük az ősi érzéseket, az igazi, mélyről jövő tüzet, akkor tanuljuk meg újra szítani. Tanuljuk meg, mert elpusztul minden, ami az emberekben, bennünk szép, jó, egyedi, utánozhatatlan, és különleges.

Szülőnek lenni a legkönnyebb, és a legnehezebb is ezen a világon. Könnyű, mert a gyermek a szüleit kezdetektől, ösztönösen szereti. De nehéz, mert a gyermek szeretetét, tiszteletét meg is kell tartani.