A férfi, a legtökéletesebb férfi. Két méteres magasságával, kék, csillogó szemével, férfias, csibészes mosolyával, tökéletes testével uralhatná a földet. Annyira tökéletes, hogy szinte álomszép. Ő az. Megtaláltam. Megtaláltam a férfit, aki külsőleg Ő. Az Igazi. De nem különösebben szándékozom meghódítani, sőt egészen megelégszem azzal, hogy csodálom. S talán csak addig élvezem, amíg csak csodálom. Nem is akarok többet. Ez elég. Örülök, hogy megvan. Milyen furcsa, hogy elégedett vagyok. Furcsa érzés. Furcsa, hogy azt mondhatom: létezik. Itt azonban hozzá kell tennem, hogy létezik fizikai valójában. Mert nem ismerem őt, csak láttam. Nem beszéltem vele egy szót sem, csak láttam. S lehet, elég lenne egy mondat ahhoz, hogy csalódjak. Hiszen nagyon fontos, hogy a csibészes mosoly mögött legyen ...
Olyan ő, mint egy különleges, semmihez sem fogható, szép tárgy. Csodálom, gyönyörködök a tökéletességében, körbejárom, elámulok, de nem érek hozzá, csak messziről nézem, nehogy kárt tegyek benne, vagy nehogy kárt tegyen bennem. Ha kevesebb, mint aminek látszik, akkor veszít a csodálatomból, és becsapottnak érzem tőle magam.
Arról pedig még nem is beszéltem, hogy a Tökéletes Férfinek nem biztos, hogy én vagyok a Tökéletes Nő!
Azért, ha összefutok a Tökéletes Férfi-istennel, talán nem megyek el mellette szó nélkül. Hm! Rábízom magam a véletlenre ...................... Véletlen? Az meg mi?
Kommentek