Eszembe jut sokszor az a nap, az a csodás nap. Lassan sétáltam, andalogtam az utcán. Csendes, napsütéses őszi délután volt, a távolban már gyülekeztek a viharfelhők, és ettől olyan sejtelmesek voltak az árnyékok, a fények, az égbolt felemásan borult a város fölé.
Szerettem volna már ott lenni, talán már várt rám, de mégsem siettem, hagytam magamnak, az érzéseknek időt, nem akartam, hogy elmúljon az az édes nyugtalanság. Valami huncut vidámság bujkált bennem, valami jóleső borzongás. Vágytam rá, az illatára, az ízére, a tapintására, a közelségére. Rengetegszer elképzeltem már, sokszor fantáziáltam erről az eseményről előtte. El sem hittem még mindig. Mosolyogva kóvályogtam el a kávézóig. Megérkeztem a megbeszélt időpont után egy, két perccel. Betoltam a nehéz ajtót, és beléptem. Boldogan köszöntem a pincérnek, és kutattam, kerestem a szememmel, hol van, merre találom.
Nem volt ott. Leforrázva álltam egy helyben, majd nehezen kiválasztottam egy asztalt és leültem. Kértem egy teát, de már nem emlékszem hogyan és milyen tea volt. Ott ültem egy órát, és az első negyed órában még abban reménykedtem, hogy talán csak elkésett. De nem. Nem jött el. Soha nem találkoztunk, soha nem hallottam többé róla. Még mielőtt elkezdődött volna, be is fejeződött.
Mégis ez a találkozás volt az egyik legszebb találkozás. Megmaradt olyannak, amilyennek elképzeltem, és amilyennek én lejátszottam magamnak, még mielőtt odaértem volna. Csodás őszi délután volt.
Kommentek