A bárándi erdőt kiírtották egy elég nagy területen. Egyik nap a tél vége felé favágók jöttek nagy láncfűrészekkel és elkezdték kivágni a fákat. Hatalmas fenyőket, nyírfákat, tölgyeket, akácokat. Napokig tartott a mészárlás. Nem maradt más, csak rengeteg csonk, melyek bénultan, immár teljes mozdulatlanul meredtek ki a földből. A terület egyik szegletében pedig a levágott "végtagok", méretes farönkök rakásban várták a sorsukat.
Majd már egy szép tavaszi napon, mikor a természet új életre ébred, e szomorú csonkmezőn folytatódott az erdő teljes, végső felszámolása. Jött egy mélykotró és egyenként, lassú és közel sem könnyű munkával tépte, ásta ki a meghalt fák még élő gyökerét. Azok csonkkal lefelé feküdtek a földön, a fő- és hajszálgyökerek az égnek meredtek. Nagyon hasonlított egy csata utáni harcmezőre. Ennek már több hete, és azóta is ott hevernek a fák haldokló gyökerei kiterítve, kifacsarva a feltúrt, feldúlt földön.
Fájdalmas és rettenetes nézni, ahogy az utolsó leheletükkel még kihajtottak, és a földtől külön, de mégis életben, tehetetlenül teszik, amire születtek. Nem is tudnak mást tenni.
Apró hajtások, apró lombos ágak nőttek ki a csonkokból, a gyökerekből. Mindhiába.
Nem tudom mit építenek itt, és végképp nem tudom, hogy szükséges-e az nekünk. De azt biztosan tudom, hogy lett volna olyan hely ezen a bolygón, ahol kevesebb kárral is megvalósulhatott volna, bármi legyen is az.
Kommentek