Érzem, hogy megáll a vér folyni az ereimben, nem lüktet egy hosszú megfagyott pillanatig, ahogy azt képzelem, hogy te csak csókolsz, csókolsz úgy, ahogy már régóta vágyom rá. Eszeveszettül, bénultan adom át magam az érzésnek, amit elnyomtam, elrejtettem mélyen, hogy ne lássa senki, még te sem. S melyet még most is titkolok, de azért álmodozok róla, mikor egyedül vagyok.
Hogyan is gondolhattam, hogy kitörölhetlek, hogy meg nem történté tehetlek? De nem marad más, csak egy titkolt, rejtegetett vágy és álom.
Mindent elrontottam, talán ez is véget ért, és én közben csak ültem és hagytam. Van értelme küzdeni ellene, vagy át kellene adni magam gátak nélkül, hogy végre ne csak kerülgessem az élet édességét?
A Józan Észt, mint megfontolt és kegyetlen ellenségemet kikerülve adjak esélyt a Képzelet égi mannájának, még akkor is, ha tudom a Józan Észnek esetleg igaza van, és kiderül: az örök tavasz csak ábránd, délibáb.
"... bizonyos szívek az életben mindig összetartoznak valamilyen módon, később is találkoznak, és együtt maradnak - soha nem szakadnak el egymástól. Nézz a Napra, azután a Holdra - egyek ők, csupán másutt vannak." /Lucius Annaeus Seneca/
Kommentek