Vannak emberek, akik nem gondolkodnak. Nem gondolkodnak azon, hogy nem jó, hogy az életük távol van mindentől, amiről álmodoztak. Nem gondolnak arra, hogy egyedül vagy nem azzal vannak, nem ott, és nem úgy. Beletörődnek, nem rágják magukat azon nap mint nap, hogy nem a megfelelő helyen, nem a megfelelően, nem a megfelelő társsal, társakkal vannak. Nem gondolkodnak, csak élnek. Elfogadták a helyzetüket, nem kergetik az álmokat, nem siránkoznak az elrontott, megromlott döntéseken. Megalkudtak, beleszoktak, elfogadták azt amijük van, és csak élnek, mert élni kell, mert egyik lépés után jön a másik, mert értelmetlennek ítélik a viszonylagos jót, a látszatra működő valamit elhagyni.

De a gondolkodásnak itt vége is, a felemésztő, álmokat kergető ábrándoknak nem engednek utat, ennél többet nem szentelnek rá. Csak felkelnek minden nap a legtermészetesebb, legegyértelműbb módon, mintha nem is lehetne másként, és élnek valahol, valahogy, valakivel. Ez az élet. Tényleg ez, vagy ez csak egy megalkuvás?

Talán szerelmes vagyok, talán nem. De egy biztos: túl sokat gondolkodom rajta. Nem adok esélyt magamnak, és nem adok esélyt neki sem. Csak nézem, ahogy minden nap elsétál, elgondolkodok rajta, és nem teszek semmit. Az álmoktól igen távol állok.

Hát mi a különbség a gondolkodás és a nem gondolkodás között? Semmi. Nem bízunk nem hiszünk magunkban eléggé.

Csak élünk nem úgy, nem ott ... Hagyjuk azt hinni magunknak, hogy nem lehet jobb, mert nem vagyunk ennél jobbak.