Ugyanabból a húsból és vérből, ugyanabból a szerelemből jöttünk a világra. Bölcsődet is a bölcsőmet ringató kéz ringatta. Ha fájt, ha vigasz kellett, ugyanazon ölelés segített. Ugyanaz az otthon, a példa, az igazság, az életszemlélet, a szigor, a kapott tudás nevelt fel bennünket.

Ha bántottál, hát bántottalak. De megvédtelek másoktól, megvédtelek, ha azt akartad. Együtt megéltünk sok jót, rosszat, és megőriztük titkainkat. Lassan ugyanazon szeretet, és törődés alakult ki kettőnk között, és elmúlt a civakodás, elmúltak a gyermeki csínytevések összekovácsoló ereje. Felnőttünk. Most ugyanazon vadság, és bátorság, ugyanazon lelkiismeret és kötelességtudat hajt bennünket. Ugyanazon erő köt minket össze, és nem enged elsodródni.

Nézd meg. Mégis milyen különbözőek vagyunk? Te férfi vagy, én nő. Ily módon az érdeklődésünk, a mozgató rugónk más. Ugyanabból az anyagból gyúrtak minket, és mégis mások lettünk. Ennek ellenére kettőnk összetartozása természetes, magától értetődő, eltörölhetetlen.

Jobb, ha beletörődsz, hogy nem tehetsz ellene semmit. Jobb, ha elfogadod, hogy sohasem foglak utálni. Akkor sem, ha néha furcsa dolgokat mondasz rólam, amikor úgy csinálsz, mintha haragudnál rám. Nem kell megsértődni, sem duzzogni, nem vagyunk már gyerekek. Tudod, hogy mit akartam mondani neked, és azt is tudod, hogy sohasem bántanálak. Tehát bele kell nyugodnod, hogy szeretlek. Még akkor is, ha a dolgok változnak, és már nem ugyanaz az otthon, a család, és nem közösek a titkok!