Megszólal a rádió. Halkan duruzsol, de mégis annyira fájdalmasan beléd vág az érzés: megint el kell indulni. Húzod az időt. Nem akarsz kikászálódni az ágyból, nincs kedved semmihez, még egy fél napot tudnál szunyókálni. Aztán a kötelesség, az undor kilök a takaró alól, kelletlenül elindulsz a konyha irányába. Zombiként főzöd a teát, készítesz egy átlagos, "mindenreggelugyanolyan" szendvicset. Lassan sikerül minden, az idő pedig rohan. Kedvetlenül hallgatod a híreket, a horoszkópot, amit kifejezetten utálsz, de sajnos a kedvenc rádiód reggeli műsorának ez elengedhetetlen tartozéka. A fürdőszobában is lejátszod a szokásos szertartást, ami most már 2 éve ugyan az, semmi nem változik, csak néha másik fajta fogkrémet, szappant, vagy arckrémet használsz. Felöltözöl, ami nem tartana olyan sokáig, hiszen általában tudod mit akarsz felvenni, de mivel érzed, hogy közeleg az indulás ideje, így nem sieted el, és kellő időt szentelsz rá. Fésülködés, ma milyen legyen a hajam?, aztán mégis a megszokott mellett döntesz, pedig már eléggé kiborít a megszokottság. Cipő, kabát, táska, autó. A munkahelyen a portás a szokásos "jó reggeltt"-tel, és erőltetett kedves mosolyával üdvözöl, és a többi zombi vár, akik ugyanúgy elfáradtak, és begubóztak, mint te.

Nehezen bírod a zombikat, nehezen viseled e fáradságot. Nem tudod magadra erőltetni a vidámságot, pedig tudod, hogy az segítene, azonban erőltetni nem lehet. Bár felvidítana valami, valahogy! A tavasz önmagában nem elég.