Bár valami mély szomorúságon keresztül vezetett el az utam idáig, de mégis most úgy érzem, helyre rázódtak a dolgok. Nem tetszik az út, amin ide jutottam, de ha már itt vagyok megpróbálok örülni neki. Ami kiváltotta a szomorúságot, az oldotta fel a feszültséget, amitől már nem tudtam enni, aludni, álmodni. Aztán a szomorúság teljesen elborított, én pedig alatta, benne rágódtam, hosszan, magányosan. De eljött az idő, és ledobtam magamról. Most is szomorú vagyok még, de már nem úgy, egy kicsit megnyugodtam. Már eszek, és alszok. Sőt tegnap éjszaka álmodtam is. Végre megint álmodtam. Jó volt, megint jó. Szeretek álmodni. Ritkán álmodok rosszat, de valahogy arra is szükségem van, úgy érzem jelent valamit, engem mutat magamnak, hogy jobban ismerhessem félelmeimet. De általában jókat álmodok, és nagyon nehezen, bosszúsan ébredek, mert vége szakad.
Mint mondtam, eszek, alszok, álmodok már, de mikor egyedül vagyok, és van időm gondolkodni, mégis gyötrődöm, és bosszankodom. Az igazi szomorúság mikor múlik el? Nem tudom, de eljön, és várom, hogy igazán felszabadulhassak. Azt viszont tudom, hogy csak rajtam múlik, mert magam alkottam az érzést, a vágyat, a kötődést, így csak én vagyok képes ezeket megváltoztatni, elszakítani. Ha képes leszek elszakadni, akkor már örökre el is szakadok, nem hozza vissza semmi az érzést, a vágyat, a kötődést, és az álmok is megváltoznak.
Kommentek