Az első igazi koncert élményem egy Ossian koncert volt, ahova elvetemült, rocker lelkületű, Ossiant igen kedvelő barátaim cipeltek el. Őket nem zavarta, hogy lány vagyok, olyan aki azt sem tudja milyen zenét játszik a banda, ráadásul - talán kiszúrásból - rám adtak egy Ossian pólót is. Persze a koncert fergeteges volt. Mikor bementünk egyszeriben mindenki a haverom volt. Nagydarab, tagbaszakadt, köldökig szakállas, tetovált emberek bólogattak elismerően, köszöntek, mintha rég ismernének, pedig soha nem láttam még egyiket sem. Belekezdett a zenekar, a tömeg egyszerre ugrált, rázott, hadonászott, énekelt. Hihetetlenül élveztem, és megtetszett annyira, hogy eldöntöttem én is a tömeg részévé válok, megyek őrjöngeni. Eszeveszettül mozogtak, ugráltak, sodortak magukkal. Kicsi voltam, nagyon kicsi közöttük. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, az adrenalin szintem megemelkedett. Viszont senki nem ütött, nem rúgott meg, vigyáztak rám. Mikor el akartam dőlni, megtartottak. Nagyon jó érzés volt, de olyan erős, és olyan hirtelen, hogy megijedtem. Mikor már kint voltam, vágytam vissza, de még sem mertem.
Az utolsó koncertem egy pincében ért. A zene nagyon tetszett. A költészet csodálatos, tiszteletre méltó, de bonyolult, több rétegű, furcsa, mély, és az én egyszerű világomban nem mindig érthető. Az előadásmód vitt magával, a hangulat, az érzés egyértelmű volt, és érthető. Sajnos a hely, a pince nem volt számomra megfelelő, és úgy vélem az alkotók is többet érdemeltek volna. Képzeleteimben kint a réten, a magas, zöld fűben hanyatt, a szikrázó napsütésben, a csodálatos kék ég alatt, bárányfelhők táncára szól, hallgatom.
Habár egy rozzant, zöld széken ültem, hallgattam, és néztem: élveztem. Tetszett elöl, meg hátul, de legjobban Középen.
Kommentek