Mesésen süt a nap, forrón hullámzik a levegő, az árnyékban ülök a fa alatt. A réten végig kúszik a szél, meghempergőzik a magas fűben, a virágokba beleszagol, és megsimogatja arcom. Kezemben a füzetem, a tollam, és írok, és felnézek, és rajzolok, és írok, és figyelek. Szöcskék rugaszkodnak a magasba, a méhek virágról virágra vizitelnek, katica pihen meg a vállamon. A pitypang útnak indítja kis magocskáit, gyermekeit, vidáman suhannak a lágy szellőben. A rétet körül ölelő fák beszélgetnek, madárcsivitelés, vokál kíséretében. Minden olyan nyugodt, és mégis mozgalmas. A béke bekopogtat a szívembe, az öröm oly természetes. Csodás átélni mindezt, vidám a lelkem tőle.
Az igazi öröm mégis az, amikor előtűnsz a fák lehajló ágai közül, és határozottan jössz felém, hozzám. Átszeled a rétet, a szöcskék elugrálnak utadból, a pitypang kölykök neked is megmutatják ejtőernyős tudásukat. Majd lassan mellém heveredsz, kiveszed kezemből a füzetet, és ölembe hajtod fejed. Felnézel rám, sóhajtasz. Tudom, csak arra vártál, hogy megérkezhess, és én is arra vártam, hogy velem légy. A legnagyobb boldogság, hogy szükséged van rám, hogy kellek neked az élethez.
Kommentek