A munkaidő vége felé már szinte rohan az idő, még ezt is, még azt is meg kell csinálnod. Még beütöd az utolsó betűket, még beírod a naptárba, még kinyomtatod. Aztán hirtelen mindent bezársz, felpattansz az asztaltól, kinyújtózol, dörzsölöd a szemed, hogy megint láss, mindent láss, végre kinézel az ablakon, végre körülvesz a világ, és érzékeled is. Kint már sötétedik, égnek a fények, az emberek sietnek, andalognak az utcán. Az asztalodon lévő káoszt kibogozod, bezárod a munkát a szekrénybe, leállítod a gépet, mely lassan, komótosan aludni tér. A kis asztali lámpád fényénél bepakolsz a táskádba, felveszed a kabátot, leoltasz, kilépsz a folyosóra. Mindenki siet hazafelé, rád köszönnek, bezárod az ajtót, és ráérősen elindulsz a lépcsőn lefelé, közben a kulcsot elteszed, a kesztyűd felhúzod. A portástól elköszönsz, már megint egy új arc, kedvesen, de érdektelenül biccent. Majd kitárod az ajtót, és kilépsz az utcára. Kint frissítő, üdén hideg a levegő, megcsípi az arcodat. Jön a tél, a nyugalmas, az ünnepi, a pihentető tél. Úgy várod már a fehér hó ruhát, a vidám hógolyózásokat, a meghitt, kedves, szeretettel teli családi vacsorákat, a barátokkal végig nevetett éjszakákat, a minden rosszat feledtető ünnepi hangulatot. S milyen furcsa, hogy a tél önmagában ennyi mindent jelent, hogy a tél önmagában elég, hogy elérje ezt a nyugalmat, hogy a szívedbe lopja ezt mind. Hiszen ha máskor nem is mennek ezek a dolgok, akkor legalább télen, az ünnepekkor sikerül. Sikerülhet. A téllel lezárul valami, egy év, egy terv. De az új kezdetet is jelenti, az új reményt. A tél mindent elpusztít, és mindent újrateremt.
Kommentek