Botorkálsz az élet különös, ismeretlen-ismerős ösvényein, melyek erdőben, fák között, sötétben, mezőn, réten, világosban, tavakon, folyókon, hegyeken, szűk barlangokon visznek át. Azt sem tudod hol vagy már, lassan már nem ijedsz meg semmitől, csak magadtól félsz, tartasz tőle, hogy magadat okolod majd, hogy egyedül maradsz, hogy nem, hogy szeretni fognak, hogy nem.
Minap hallottam, hogy egy fiatal, 16 éves fiú kifeküdt a sínekre a vonat elé, hogy így legyen öngyilkos. A mozdonyvezető meglátta, de már nem tudta megállítani a vonatot, a fiú rögtön szörnyet halt. Annak idején én is gondolkodtam ilyenen, de tudom, ha most hátranézek, nem értem. Mi fájhat egy 16 éves embernek annyira, hogy így döntsön, hiszen még meg sem tapasztalta az élet igazi nehézségeit, hiszen 16 évesen még mennyi ideje, esélye van rendbe hozni, változtatni? Ráadásul hogy választhat olyan halált, amellyel egy kívülálló, egy másik ember életét akár örökre megváltoztatja? A mód, ahogy meghalt, mutatja, milyen keveset élt és tapasztalt még.
Azt hiszem a túlvilágról, az igazi önmagáról maradt emlékezetében valami sokkal csodálatosabb, sokkal varázslatosabb élt, mint ami ebben az életében várt rá, és a világ, amibe próbatételre született messze elmaradt az emlékképtől, amit nem tudott elfogadni, feldolgozni. Ezért hajszoljuk, vágyjuk mindannyian a boldogságot, a tökéletességet, a szerelmet, a lelki támaszt, mert tudjuk hogy létezik, és nem értjük miért nem lehet részünk benne.
Kommentek