Lehet olyan megszállottan, erősen gondolni valakire, hogy azzal megváltoztatható az élete? A felé irányuló energia hullámok eljutnak hozzá? Ha nap nap után csak ő minden gondolatunk, akkor befészkelhetjük magunkat a fejébe? Érzi, amit érzünk?
Ha kitartóan, ösztönösen, eltántoríthatatlanul jár az eszünk valakin, nem tudjuk őt elűzni a képzeletünkből, mindennapjainkból és ez által félelmetes, megállíthatatlan energiákat küldünk felé, akkor ez biztosan őrá is hatással van, nem csak ránk.
Remélem, hogy így van, ábrándozom róla, hajlok felé, hogy azt higgyem, ez lehetséges. Milyen káprázatos lenne?
Akarom, hogy így legyen. Akarom, hogy rám találjon, hogy gondolataimba belekapaszkodva felém hajtsa valami ellenállást nem tűrő vonzás. Akarom őt minden megfoghatatlan, bennem feltornyosult, felgyülemlett sóvárgással. Kell, hogy ezt ő is érezze, mert olyan erős, hogy lassan felforr bennem minden józanész, minden értelmes, minden tudatos, és csak az az égető vágy feszít, űz belülről, ami őt hívja, ami hozzá láncol, rabságában tart.
Pedig reménytelen, elképzelhetetlen, hiszen nem is tudja, hogy van energia, van gondolat, van valaki. Mégis a remény, és a megfogalmazott képzelet ad lehetőséget arra, hogy megvalósuljon.
Szeretnék szeretni, de ez lehetetlen. Egy olyan ember, mint én beszámíthatalan, egy olyan ember, mint én, halott ott, ahol más szabadnak érzi magát. Nem tudok szeretni, tele vagyok golyó ütötte sebekkel, nem érzek semmit, csak fázok, nem érzek mást, csak a régi sebeket, melyek megedzték a szívemet. De én szeretni akarok, csak más módon. Szeretni akarok, és nem adom fel, nem állítok falat, nem húzok kerítést. Szerelmet akarok, ami nem jelent semmit. Ezt a szerelmet akarom. Ezt.
Kommentek