Ott ült velem szemben és mint aki magasan felettem áll közölte velem, hogy az ő élete megváltozott, átértékelt mindent, ami eddig volt, továbbá rájött, hogy nem fog tűrni, és igen is megmondja a véleményét mindig mindenkinek. Igen. Velem kezdte.

Szemrebbenés nélkül, fellengzősen, és nagyképűen az arcomba mondta, hogy neki mi és hogyan nem tetszik az én viselkedésemben, hozzáállásomban, és olyannal vádolt, ami tőlem távol áll, gyerekes, és kizárt.

Én meg néztem, mint hülye gyerek a meséskönyvben, próbáltam átlapozni a közelmúltat, hogy hol és mikor lett a barátomból ez a torz, ismeretlen gnóm. Nem jöttem rá. Mindezzel is csak azt a gyanúmat erősítette - ami persze ezek után már nem csak szimpla gyanú, hanem bizonyosság is lett - hogy már nem is ismerem azt, aki itt ül velem szemben, és baromságokat beszél.

Közben azt is lepergettem magamban, hogy ha az ő élete megváltozott, és már nem hajlandó elhallgatni és szép, emészthető köntösbe öltöztetni a véleményét, azaz őszintén, egyszerűen megmondja a frankót, akkor valószínűleg nyitott is lett a környezetének az ilyenfajta és hasonló válaszreakciójára is. Lejátszottam az agyamban, ahogy kendőzetlenül és kellően alpári módon én is kiteregetem a bennem felgyülemlett szennyest egy nagymosás keretében.

De mégsem tettem. Végig hallgattam a láthatóan régóta és módszeresen előkészített nagy monológját, majd nem a várt módon lereagáltam: Igen. És? Majd a legbájosabb mosolyommal, a helyzethez nem illő kedvességgel elbúcsúztam - még Barbie is hanyatt dobta volna magát - és elsétáltam.

Azóta találkozásaink témái felszínesek, elveszett belőlük minden, ami egy kicsit is mélyebb egy koszos pocsolyánál, valamint rövid és kényszeredett. De én nem bánom. Már nem.