Várunk valamire. Bízzuk, reméljük, hogy bekövetkezik, hogy megtalál minket. Ahelyett, hogy tennénk érte. Félünk a kudarctól, félünk, hogy mindent elveszítünk, ezért nem lépünk, csak várjuk. Reméljük a szerelmet, a boldogságot, a gazdagságot, az új lehetőségeket, a sült galambot. Reméljük, hogy megtörténik velünk, és hisszük, hogy eljön, de erőfeszítés nélkül tesszük ezt, mert gyávák, nyuszik vagyunk. Rettegünk tőle, hogy nem sikerül elérni, ha megpróbáljuk, így könnyebb csak várni, hiszen akkor kudarc sem érhet minket. De mi a jobb? Bátornak lenni és lépni, még akkor is, ha kiderülhet, hogy nem sikerül, még akkor is ha rosszul végződik, vagy reménykedni addig, míg a halál óráján a hiányérzet keserű, fojtogató íze lepecsételi a reménytelenséget. Jobb tudni, hogy nem érsz el valamit és tovább lépni más irányba, vagy inkább megtartani valaminek az esélyét minden bizonyosság nélkül?

A remény a nyápicoknak való? Bátor az, aki nem kerüli el a fájdalmat, vagy akár a sikert? Ugyan akkora esélye van a sikernek, az örömnek, mint a fájdalomnak, a kudarcnak! A siker mámora feledtethetné a kudarc fájdalmát. Sőt, az is lehet, hogy a reményben nincs meg a siker lehetősége.