Itt a lehetőség előttem. Semmi mást nem kellene tennem, csak hívnom kellene a férfit, aki kedvel annyira, hogy jönne is. Pedig még nem is ismer, nem is látott soha. Csak azt ismeri, amit itt mutatok magamból. Egy kis szelete ez annak, ami vagyok. A hétköznapi lány, aki munkába jár, aki lenyírja itthon a füvet, aki éjszakáig ül a net előtt, aki szereti a csokifagyit, aki nehezen viseli az elvárásokat, az elképzelhetetlen számára.
Ezért én félek. Félek az elutasítástól. De ez nem olyan félelem, mint amilyet általában érzünk. Nem a magasságtól, a kutyáktól, az öregedéstől, a haláltól való rettegéshez hasonló. Ez egy lelki dolog, ami a tapasztalatok alapján alakult ki, és ami attól óv meg, hogy ismét elkövessünk hibákat, hogy újra kudarcokat éljünk át.
Félek attól, hogy elutasít, és attól, hogy el kell utasítanom. Félek a csalódástól, hiszen a távolság és a felszínes ismertség miatt még nagyobb a rizikó. Még az elsődleges szűrőn sem estünk át, azaz hogy tetszik-e számunkra a másik. A külsőségek fontosak. Aki azt mondja, hogy nem, az vagy látássérült, vagy bolond. Persze mindenkinek más tetszik, valaki a csupasz, más a szőrös mellkasért van oda.
Én nem ítélek hamar. Szinte mindig adok esélyt mindenkinek bizonyítani. Sohasem utasítok el semmit, amit egyáltalán nem ismerek. Viszont ha már megismertem, már reményt adtam neki, akkor hogyan mondom meg, hogy nem kell, hogy nem tetszik? Ez egy étel, egy zene, egy film esetében egyszerű. De egy ember esetében nehéz, irgalmatlanul nehéz. Én nem szeretek másokat bántani, nem okoz örömet.
Kommentek