Egy csodálatos világról álmodom. Valahogy vissza kellene térnem a valóságba. De az olyan messze van az álomtól, hogy már lélekbemarkolóan fáj. Miért keressük görcsösen a másik felünket, a párunkat? Miért nem jó egyedül? Miért nem érezzük egésznek magunkat nélküle?
Leteszem a könyvet, és azon gondolkodom, hogy az író tapasztalatból írt ilyen álomszerű dolgokról? Létezik az a fajta harmónia, vagy csak ábránd? Elérhető valaha is az a boldogság? Szabad ahhoz az eszményképhez igazítani a reményeinket?
Nem tudom. Minden esetre ilyen sóvárgással a szívünkben, még ha fikció is a regénybeli egymásra találás, nehéz megelégedni bármivel, amivel eddig találkoztunk. Hiszen ki ne vágyna hasonló szerelemre, és ki ne érezné, hogy a lehetséges messze elmarad a várttól?
Mr. Knightley nem létezik. Én pedig nem vagyok Emma Woodhouse. Rengetegszer olvastam el, sokszor néztem meg, és mindannyiszor szomorú lettem tőle, még ha Jane Austen története jól is végződik.
Kommentek