Egy kis galamb lent a földön, még nem tud repülni. Apró, vézna, még pelyhes. Hogy kerül vissza a sajátjaihoz? Hogy viszi vissza anyja? Sehogy. Félénken pislog a fűben, az élete megpecsételődött. A macska, az éhség, a szomjúság, az időjárás majd elvégzi a dolgát. Csak mi tehetünk ellene, hogy ne így legyen. A mi szívünk segíti meg a galambfiókát, ad esélyt neki az élethez. Készítünk neki egy védett helyet, kalitkát, etetjük a kezünkből, itatjuk a markunkból. Ha eljön a pillanat, ha elég erős, és nagy lesz ahhoz, hogy az ösztöneitől vezérelt módon élni, repülni, enni tudjon, akkor útnak eresztjük. Talán emlékszik majd ránk, de ha nem, az sem baj. A mi lelkünk, eszünk emlékezni fog amíg létezünk, és akkor, azokban a pillanatokban a boldogság édes érzését lopja majd szívünkbe.
Bár ilyen egyszerű lenne minden. Bár csak ilyen könnyű lenne tenni az élet kegyetlenségeivel szemben. De sajnos nem vagyunk képesek helyre hozni minden rosszat. Vannak dolgok, amelyek magasan felettünk állnak. Mégis egy ártatlan élet megmentése, megsegítése számunkra nem nagy nehézség, ezért kötelességünk e kis áldozat.
A kis galambnak legalább a jövő esélyét visszaadtuk. Az időt ajándékoztuk neki. Ez nagy dolog, még ha nem is tűnik annak. Azt hiszem, embertársaink felé nyújtott kezünk is életeket menthet. Meg kell próbálnunk.
Kommentek