Bénán heverek, lüktetnek a végtagjaim. A szívem, a motor pihenne kicsit, nehezen zakatol, a vér a sejtekig kúszva, lomhán mászik el. A földön összekuporodok, és hagyom eluralkodni a kétségbeesést. Sírnék, zokognék, csapkodnék, harapnék, belebolondulnék, de nem megy. Túl normális vagyok, az őrülethez még több kell.
Nehéz feldolgozni a bántásokat. Csak gyűlik, gyűlik az elfojtott düh, a kimondatlan vélemény. A vékony üvegpohár megtelik. Nehéz úgy, hogy nem adhatod ki magadból akkor, amikor akarod, annak, akinek kellene. A kötelező udvariasság, tisztelet, az erőltetett alárendeltség nem engedi. Aztán a pohár túlcsordul, és jön az, hogy a padlón fekszel, sírni, dühöngeni szeretnél. De nem tudsz, csak fekszel. Az idő megáll. A gondolataid cikáznak, egy másodpercben ezer gondolat suhan, ezer újrajátszás, ezer reakció. Az idő észlelhetetlen, a padló, a szoba nem létezik. Aztán, pár óra múlva, mikor megkordul a gyomrod, vagy megcsörren a telefon, visszazuhansz a padlóra, a szoba valóság lesz. Felállsz, és ismét üres pohárral teszed a dolgot, mész tovább, gyűjtöd a bántásokat.
Kommentek