Véletlenül találkoztam Mécs Lászlóval (1895-1978), magyar szerzetessel, költővel. No nem személyesen találkoztunk, csak én találkoztam verseivel, és nagyon megtetszettek nekem kifejező, nyomatékos, képekben tobzódó költeményei. Ezekből egy kis ízelítő népszerűsítésképpen:
A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA
Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.
Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.
Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?
A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.
Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.
A CSEND VÖLGYÉBEN
A hold az égen már magasan fent volt.
Arany zenélő óra. Zenélt a szerelmeseknek.
De azért halálos csend volt.
A csermelyecske, mintha csak álomban, csak éppen ment. Volt.
Locsogva csobogott, csörgedezett.
De azért halálos csend volt.
A nyírfák ragyogtak. Zárdai rend volt.
A zenélő óra zenéjére remegve rügyezni kezdtek.
De azért halálos csend volt.
Egyetlen madár fütyölt. Minden mámortól ment volt.
Egy rezgő nyárfán fütyülgetett szívem.
De azért halálos csend volt.
Csend.
Fent
a dombon egy lány ült s a völgybe nézett,
vőlegényt várt és illatozta a mézet: neki.
Minden testrésze külön kivirult: neki.
Orcája rózsája irult-pirult: neki.
Szüzessége lilioma fölfehérlett: neki.
Szíve tulipánja harang-csodává érett: neki.
És nem jött senki.
Senki.
Csak én az Isten nagy csöndjével álmaimban,
a vándorok otthontalan csöndjével lábaimban.
A lány mellében félrevert a tüzes tulipán-harang,
bim-bam, bim-bam, bim-bam,
ajkáról sóhaj röppent mint vihar-mag
s a csönd völgyében alant
egy perc alatt
a nyírfákról lehullt a harmat,
megállt a rügyezés, a patak, a zenélőóra,
a völgy felett a sóhaj megnőtt mint a bóra.
A tulipán-harang vadul kalimpált: bim-bam.
Én tovább vándoroltam Isten csendjével álmaimban.
EGY HULLÁM ELSIMULT
Fekete Óceán fekete tömbjéből,
örökös nemlétnek örökös csöndjéből,
fehérke, gyereknyi habocska született,
fényt szopott, éjt szopott, nem tartott szünetet,
nyögdécselt, gagyogott, ragyogott, nevetett,
rózsaszín reggelen rózsaszín testecske
bukfencet hányt mint ügyetlen kis kecske,
lába nőtt: száguldott mint a vad kamaszok,
hangja nőtt: kurjantott, énekelt, panaszolt,
vágya nőtt: külön-vált külön-lényt lázadott,
perc alatt átélni kívánt egy századot,
ezernyi színt játszott e nem-rég tintafolt,
csókhimnuszt zenélő tündéri hinta volt,
gyöngykagylót ringatott, álmokat ringatott,
karja nőtt: ölelőn egekig csapkodott,
csókolni vágyott egy csodaszép csillagot,
Naptól is csillogott, Holdtól is csillogott,
kacagott, jajgatott, tajtékzott, torzonborz
viharban szíveket ringatott, borzongott:
fagyott és zuhant és külön-vált énjébül
illantak álmok és színek, és legvégül
színtelen-ájultan, álmatlan-álmosan,
nesztelen, ahogy egy halk árnyék átoson,
e negyvennyolc évnyi, vagy csak pár percnyi Múlt
fekete Óceán fekete tömbjébe
örökös hallgatás örökös csöndjébe
visszatért hallgatni. Egy hullám elsimult.
Kommentek