Itt áll. Egyedül. Messze a sajátjaitól, az erdőtől. Már 4 napja van itt, már 4 napja sír hangtalanul. Benne él, ahogy a nagy síkságokon, zöld réteken edződött, erőtől duzzadó, hideg, csípős északi szél az erdőhöz ér, és játszi könnyedséggel átszalad, átsüvít közöttük. Ahogy a fiatal, kis fák meghajoltak a szél előtt, ahogy az öreg fák morognak vele, ágaikat utána lengetik. De az erős, nagy fák, mint ő, dacoltak a széllel, szembeszálltak vele, ráfeküdtek, és állták erejét. Soha többé nem látja az erdőt. Most itt áll, a kőrengeteg kellős közepén. Megcsonkították, beállították a kőszőnyeg kellős közepébe, ahol egy szál fű nem nő ki, ahonnan a nagy „kőfák”, épületek közül nem látja a hegyeket, az erdőt, ahová az északi szél nem fúj be. Nem foglalkozik vele senki, csak áll itt, egyedül, magányosan. Az emberek néha ránéznek, de megszokottan, érdektelenül mennek tovább, van aki észre sem veszi.
Itt áll a főtéren, csupaszon a kőalma mellett a város karácsonyfája, ami még csak fenyőfa, hiszen nincs feldíszítve. Csodaszép, és olyan életteli még. Odamentem hozzá, megfogtam, megsimogattam, az illatával elvarázsolt. Éreztem az erdőt, a hegyet, a szelet. Bár megmenthetném, bár elvihetném innen. Bár visszaadhatnám a szélnek. Odavaló. A hegyre, a hó födte lankákra. Nem tudom nézni, ahogy haldoklik.