Péntek, 17 óra, -9 fok, száraz, csípős hideg. A Nap és a Hold. Nyugaton a vörösen izzó, fáradt Nap úszik le az égről, keleten a sápadt, sötét lepelt húzó Hold bukik fel az égre. Milyen furcsa, hogy egyszerre látom őket ugyanazon az égen, egymással tökéletesen szemben. Nézem őket, értem bánatukat.

Végeláthatatlanul keresik egymást, örök táncukat járják együtt egymásnak. Vonzódásuk lekűzdhetetlen, mégsem egyesülhetnek, csak nagyon, nagyon ritkán, és keservesen rövid időre.

Azonban a napfogyatkozás sóvárgásuk, forró vágyuk édes beteljesülése, a legmámorítóbb csók, varázslatos egybefonódás. Mikor a sokáig tartó vágyódás mohó mozdulatokat, elégedett sóhajtásokat, gyengéd erőszakosságot, gyors beteljesülést, és a hihetetlen boldogságtól fakadó könnyeket szül. Csodás találkozás, mely elkerülhetetlen, mely ellen céltalan is lenne tenni, hiszen természetükből adódik, hiszen az életükbe, a jövőjükbe van kódolva, mintha a világ, és ők így lettek volna megalkotva, megteremtve. Ami ugyan a legcsodálatosabb számukra, de egyben a legkeserűbb is.

Hiszen láthatják egymást, táncolhatnak egymással, beszélhetnek, követhetik a másik lépteit, mégsem lehetnek egymáséi örökre még nagyon, nagyon sokáig.

Talán egyszer a végtelenben a Hold örökre egybefonódik a Nappal.