Ülök a tűzforró irodában, egy hosszú, fárasztó, lélekromboló nap után, és valami súlyos, kilátástalan szomorúság, fáradság, kimerültség nehezedik rám. Nem értem, hogyan romlott el a kedvem, csak ideültem, lepihentem, és lassan beszőtt a sűrű letargia hálója. Nincs kedvem megmozdulni, elindulni, hazamenni, és otthon is dolgozni. Szabadságot kellene kivennem úgy teljesen, az életből, csak egy kis időre, egy nyugtató, frissítő, mély alvás, ahol mindent rendezek magamban, ahol kipihenem a testemben, az izmaimban, a sejtjeimben, a szívemben, a lelkemben felgyülemlett feszülő, fojtogató görcsöt.

Valahogy minden rendben van, mégis valami valahol hibázik. Érzem. De nem találom. Talán én vagyok a hiba, a gondolatok nem nyugszanak.