Most ötlött fel bennem először, ha minden nap ilyen lesz, akkor akarom-e minden napot?

Felvillanyozódni valaki iránt, aki elérhetetlen? Falakkal együtt élni, amiket újraépítettem, és csak arra várni, hogy valaki visszabontsa őket?

De addig mi marad, mi vár? Az egyszemélyes csend könnycseppjei, melyek olyan forróak, mint az olvadt fém.

Mégis azt hiszem, erősebb és bátrabb lettem. Nem félek egyedül semmitől már a sötétben sem. A feltornyosult düh és csalódottság közönyössé tett, már meglepetést sem okozhat semmi. Azt hiszem, csak elmennék minden meghökkentő, ijesztő mellett. Még csak észre sem venném, annyira befelé koncentrálok.

Nem érdekes! Holnapra elmúlik, elpárolog olyan gyorsan, ahogy jött. Holnapra ...