Minden nap, amikor felkel, úgy érzi, hogy valahol eltévedt, kisiklott. Nem arra tart, amerre egykor - mikor még sok haja, és sok terve volt - szerette volna. Nem abban a munkában teljesedhet ki, nem az az asszony a társa, nem azon a helyen, nem azzal a megelégedéssel. Elkezdődött az élet, de reményeit az általa felértékelt lehetőségeihez mérten meglehetősen alul múlta. Minden egyes nap, amit a világot tovalendítő hangtalan, érzékelhetetlen hajtóerő elindít, listázza magában azokat a dolgokat, amiket nem ért el, amiket hagyott elkallódni, azokat a szerelemeket, amelyeknek nem adatott meg a kellő mélység, és kiélvezhetetlenül elvesztek.
Minden nap, amikor az agya beindítja e kesergések panaszkodásba, letargiába húzó bánatát, elmerül az önsajnálatba, melyet annyira magáénak érez már, hogy fel sem tűnik neki milyen fölösleges, és értelmetlen.
Nem veszi észre, hogy ezek a gondolatok szakítják ki az igazi életből, ezek nem engedik, hogy élvezze, ezektől nem látja azt, hogy valójában milyen szerencsés.
Az ismerősei irigylik. Hiszen meg van mindene, amire egy ember csak vágyhat. Van munkája, kedves felesége, csodálatos családja, ház a feje felett. Vele van a baj, csak benne nőtt óriásira ez a kétségbeesés.
A barátai nem értik a végeláthatatlan elégedetlenségét, nem értik őt, az elszalasztott lehetőségek reménytelen bajnokát.
Kommentek