Fiatal volt, és mindennél jobban vágyott az igazi életre, a szerelemre. Volt ez a fiú, akiért annyira oda volt, aki felizzította. Visszatarthatatlanul beindított valami mélységes, eddig nem ismert bátorságot, ösztönt benne, olyan dolgokra is képes volt tőle, amiket azelőtt sohasem tett volna meg.

Együtt lehettek, hosszú várakozás után adódott rá alkalom. Eleinte a fiú kedves volt, és gyengéd, de a lány megijedt. Próbált szabadulni az addig annyira vágyott ölelésből. Hiába. Sírt közben. Minden álma, minden képzelt reménye egy pillanat alatt szertefoszlott. Nem hasonlított semmire sem, amit egy kicsit is kellemesnek tart. A fiú utána sietősen felöltözött, és távozott.

Meredten, könnyes szemmel feküdt, és erős fájdalmai voltak. Rendet akart rakni, hogy a szülei ne vegyenek észre semmit, mikor hazaérnek. De nem tudott megmozdulni, a fájdalomtól görcsösen összekuporodva didergett az ágyon. Be kellett vinni a kórházba, mert nem lett jobban. Másnap hazaengedték. A fiúval sohasem találkozott többet, kerülte, és a fiú sem kereste többé.

Sokáig szenvedett, félt. Félt attól, hogy amit a vágyai elévetítettek, nem is létezik. Nincs szerelem olyan, amiben reménykedett. Nem akarta többé megengedni magának még a reményt sem. Hosszú ideig került minden lehetőséget. Kedves volt, de nem bátorított senkit. Végül mégis rátalált valaki, aki nem úgy udvarolt, mint a többi, aki egyenes volt, és őszinte, néha nyers, hirtelen haragú, és aki ennek ellenére, mikor kialudtak a lámpák, gyengéd és türelmes volt. Bátorította, és segítette. Ez a szerelem minden képzeletét, reményét felülmúlta. Kicsit kalandos módon, de összeházasodtak. Arról majd egy másik alkalommal.

Az olvasóm talán úgy véli, hogy a történet túl jól végződött, és játszottam is a gondolattal, hogy valami tragikus véget találjak ki neki, de arra az elhatározásra jutottam, hogy úgy írom le, ahogy valójában volt. Az emberek nem folyamatosan boldogok, az élet nem napsütés az év minden napján, a nap minden percében, még akkor sem, ha minden ember erre vágyik, erre törekszik. Az ő életük sem volt, van, lesz mindig boldog. De ők a szerelemmel is megelégedtek, abból már meríthetnek annyi erőt, hogy a mélységek sem rémisztik meg őket.