Az embernek jár a szenvedés, mielőtt boldog lesz? Vagy csak a szenvedés jár? Lesz boldog, vagy csak ezzel ámítja magát?
Mi fáj igazán a magányban? Az, hogy nincs kivel megosztani a gondolatokat, nincs szellemi társ? Esetleg a testiség hiánya, vagy az érzelmeké? Tényleg annyira fontos, hogy legyen kihez odamelegedni? Szükséges mindenképpen, hogy megédesedjen, elepedjen a szívünk valaki iránt?
Honnan ered az emberben az a vágy, amitől nem tudja elfogadni a társaság hiányát, ami szüntelenül könnyet, kínt okoz, mikor egyedül van? Miért hagyjuk, hogy fájjon amikor annyi magányos ember van? Miért nem jó közülük bármelyik? Tényleg a magány fáj, vagy inkább valakinek, egy megfelelő valakinek a hiánya?
Ki a megfelelő és honnan tudjuk, hogy ő az? Mit keresünk valójában? Honnan tudjuk, hogy azt keressük? Miért lehet az ember úgy is magányos, hogy nincs egyedül?
A cél egy magányos embernél nem csak az egyedüllét megszüntetése. Mindenkiben, aki még nem találta meg, az a fájdalmat okozó vágy a társat keresi. De ha esélyt sem adunk valakinek, akkor hogyan múlasztjuk el a kínt?
Kommentek