Mindenki azzal jön, hogy ne akarjam, hogy felejtsem el, rakjam félre, mert akkor talál rám. De azt senki nem tudja megmondani, hogyan ne akarjak valamit, amire vágyok. Ez nagyon hasonlít a "ne gondolj a rózsaszín elefántra" című történetre.
Lassan, de biztosan megszokom az egyedüllétet, hiszen kinek ne tetszene az, hogy nem kell senkihez alkalmazkodni, nem kell senkit elviselni? Viszont közben lehangolóan hiányzik az, hogy valaki átöleljen, megvigasztaljon egy végtelennek tűnő, lélekmarcangoló, gyűlöletes munkanap után, mikor hazaérek.
Nos. Jelenleg nincs olyan, aki ezt megtenné, ezért csak ülök a széken, félig lehúzott cipővel, 10 percig elemzek, feltárok, átértékelek, belenyugszok, gondolat rendezek. Néha kigördül 2 könnycsepp, de fölösleges is lenne letargiába döntenem magam, tehát felállok és folytatom tovább, jobb nem is időt pocsékolni az önsajnálatra. Keresem a jót, a pohár félig tele van!
Lassan, de biztosan megszokom az egyedüllétet. Annyira, hogy a mindennapi problémák megoldására már nincs szükségem senkire, mindent elintézek magam. Lassan, de nagyon lassan már nem akarok semmit, nem gondolok a rózsaszín elefántra. Hogy dögölne meg!
Kommentek