Kezdesz megőrülni, úgy érzed kibírhatatlan ez a fajta magány. Úgy érzed, te is részese akarsz lenni valaminek, hogy te is vágysz rá eszeveszettül. De közben elügyetlenkedsz mindent, úgy viselkedsz, mint egy éretlen kamasz. Gondolatban gyakran eljátszod, hogy belevaló és rámenős vagy, de valóság mindig messze elmarad a képzelettől. Miért? Mert nem tudsz kifordulni magadból, mert te vagy és nem más. Mert nem vagy belevaló, sem rámenős. Neked ahhoz idő kell. Neked a huncutság, csak a gátláshatár átlépése után megy.
Aztán jön a továbbkapcsolás: Akkor te, mindenféle képzeletbeli tulajdonság hiányában már nem is kellesz senkinek? Mert ami nem látszik, az nincs is? Senki sincs, aki észrevenné benned? Senkinek sem vagy elég vonzó? Senki sem elég bátor hozzád?
Eltöprengsz azon, hogy mégis mit is kell tudnia egy mai nőnek ahhoz, hogy az a fajta magány mesze elkerülje. De rájössz, képtelen vagy úgy tenni, úgy viselkedni. Távol áll tőled. Akkor hiú ábránd arra várni, hogy a férfi udvaroljon, hogy a férfi férfi legyen ebben a játékban? Azaz ha te nem udvarolsz, nem kezdeményezel, akkor várhatsz halálig? Akarsz addig várni? Nem.
Szerelmet akarsz te is, mint mindenki más. A bizsergető, sóvárgó, szenvedélyes, tüzes érzést, mely képessé tesz a boldogságra, mely akaratodon kívül rabságba ránt és mégis felszabadít. Csak azért, hogy biztos lehess benne: élsz.
Kommentek