Nem vagyok boldogtalan, de boldog sem vagyok. A kedélyem jó, mégis bennem van valami árnyalt szomorúság. Nem olyan letargikus, mindent feladó, remények nélküli. Csak a csendes, helyzet felismerő. Ennél rosszabb nem is lesz. Tudom milyen a boldogtalanság, volt benne részem. Ami most van, az annál sokkal, de sokkal jobb.
Az első jó pár lépést már megtettem azóta, hogy megszabadultam az életmérgezőmtől, de még mindig nem értem célt, még bízom abban, hogy ennél jobb is lehet. Csak rajtam múlik, de még nem merek, még félek ugrani, vissza, bele. Nem tudatos, csak a belsőm még nem gyűjtött elég bátorságot.
Néha úgy érzem, olyan vagyok mint egy zöld, sohasem virágzó szobanövény. Élek, felszívom a vizet, elfotoszintetizálgatok az ablakban, mert odatettek, és mert az automatikusan megy. De semmi egyéb. Most már jó lenne zöldségből emberré, sőt ismét nővé válnom.
Álmodozok róla. Sokat. Kell egy férfi, egy vonzó férfi, aki érdekel, aki beindítja a kémiát, amitől nő akarok lenni újra, igazán. Arról álmodozom, hogy végre jönni fog az, akit annyira akarok majd, hogy az utána való sóvárgás elnyomja az összes félelmemet és bizalmatlanságomat, és végre eszemet vesztem.
Hűha. Iszonyatosan jó álmodozó vagyok. Maradjunk annyiban, hogy az úton a következő lépés, az áhított cél csak rám vár.
Kommentek