Remekül megfogalmazott gondolatok... bárcsak ne ismernék rájuk magamban :(

Kérdés: ha leírod, akkor jobb valamivel?..mert én is terevezek valami ilyemsi blogot

Kedves Never more!
Ha leírom nem jobb, csak hamarabb feldolgozható! Néha jobb, ha a fájdalom nem múlik el hamar. Ha leírom, akkor az már azt jeleni, hogy teljesen értem is, hogy mitől, miért, miben, hogyan, mikor, meddig...

Értem...
én is szoktam ezen gondolkodni néha - ha éppen nem a könnyekkel vagy a keserű dühvel küszködöm - csak éppen nem írom le őket. De nem hiszem, hogy érteném; s szerintem nem is akarom. Egyre viszont rájöttem: \"nem tudok és NEM is AKAROK szabadulni\" (ahogy nagyon jól megfogalmaztad)Te masszaként írtad le ezt a valamit, nevezzük szomorúságnak; az én felfogásomban ez egy sötét erdő, mely menedéket ad, de el nem enged, s lassan megmérgez téged.S ezt te pontosan tudod, de nem menekülsz...nem-nem...sőt...

Igen, jól látod. Rád telepszik, legyűr, bevon magával, belédszivárog, és te hagyod, és egy idő után már jól is érzed magad így. Viszont vigasz az, hogy mindig van menekvés. De érintkezni kell hozzá, kapcsolat kell. Találni kell valakit, aki nem fél a sötét erdőben, és kivezet, vagy csak egyszerűen ráijeszt. Akkor magától odébbáll a szomorúság! Ehhez elég lehet ha a közértben a pénztáros rádmosolyog, vagy egy blog-on eszmecserét folytatsz egy idegennel! Legyen szép napod! Edit

Egy kedves idegennel!

"Találni kell valakit, aki nem fél a sötét erdőben, és kivezet, vagy csak egyszerűen ráijeszt"

Ahhoz meg kellene találnia és kiráncigálnia...csakhogy úgy elntűntem benne, hogy már én sem tudom hol vagyok ... kiáltani pedig úgysem fogok .

Never more! Szerintem olyan nincs, hogy te sem tudod, hogy hol vagy! Pontosan tudod, de neked jó így, már találtál egy kuckót az erdőben, oda szoktál! De hidd el, vannak dolgok amiket nem irányíthatsz, maguktól megtörténnek, és lesz majd valami, vagy valaki, aki a kis zseblámpájával bevilágít az erőbe, és neked majd megtetszik a kis zseblámpájának a fénye! Én így tapasztaltam. Fog történni valami, ha más nem, akkor te magadban feldolgozod = megunod a kuckót.
De ha még csak most kezdődött, akkor sokáig fog még tartani. Amekkora a bánat, olyan hosszú a szomorúság. Lerövidíteni nem lehet!

Még akarok mondani valamit! Nagyon kiérzem írásaidból a teljes pesszimizmust, a teljes befordulást, és még az öngyilkosságon való tépelődést is! Egyet biztosan tudok, soha nem lehetek olyan szomorú, hogy eldobjam magamtól az életemet. Nem hiszem, hogy ezen a világon túl vár engem bármi, hogy van "élet" a halál után. Azt gondolom, hogy nincs más esélyem jelet hagyni, csak ez élet, ezért semmi nem bírhat rá, hogy önként eldobjam. A világ, a föld, a világűr, a múlt, a jelen, és a jövő innen nézve, ahol én állok hatalmasnak, és felfoghatatlannak tűnik, de kaptam helyet benne, rövid időre, de kaptam. Milyen véletlenek sokasága kellett ahhoz, hogy én legyek, hogy pont én legyek én? Soha semmilyen szomorúság nem lehet olyan erős, hogy lemondjak erről, hogy lemondjak arról, hogy legyek! Én vagyok a csoda, és Te vagy, meg Ő, meg mindenki.