Gyámoltalanul fekszem a szobában. A plafont bámulom már vagy másfél órája. Szorít a düh, a kétségbeesés, a bánat. Sírni szeretnék, de nem tudok. Újra és újra lejátszom, újra és újra átélem azt, ami történt, de nem változik semmi. Nem jutok előrébb, eredménytelen a gondolatáradat. Helyben toporgok, az időt sem érzékelem, csak a plafon felé merednek szemeim, látni azonban nem látom, hiszen gondolataim vetítik elém a képeket.
Lassan 3 órája vagyok ebben az állapotban, tudom, abba kellene hagynom az elemzést, de nem ... nem vagyok még képes rá. Végig kell gondolnom újra, meg újra. Megint összegzek, elemzek, átértékelek, átgondolok ... ismét hallom, látom, érzem.
Már nem fekszem ott, de még mindig nem értem, hogy miért maradtak utána ezek az érzések. Miért szorít a düh, a kétségbeesés, a bánat.
Kommentek