Egy fényjáték, melyet a szép napsütés táncolt a huzat által mozgatott ablak üvegében, és csodás villanások futottak végig az iroda falán. Időutazásra indultam, a sugarak repítettek, és hirtelen tisztán, valóságosan láttam ... a múltat. Ez a fény eszembe juttatta azt a napot, mikor öcsémmel az augusztusi, füllesztő hőség miatt a hűvös, elsötétített házba, szobába menekültünk. A nyitott ablakra húztuk rá a vastag sötétítő függönyt, és a forró nyári szél lágyan mozgatta azt. Így a sötét szobába néha bekandikált a napsütés, és porszemek járták vidám, huncut táncukat a fény ölelésében. Mi diafilmet néztünk a fűtéscsőre akasztott fehér lepedőn, és emlékszem milyen jó is volt, mennyire oda voltunk érte. A Pincérfrakk utcai cicák, A kismalac meg a farkasok, Az utolsó mohikán, A néhai bárány ... Sohasem felejtem el.
Milyen jó volt gyereknek lenni. Akkor annyira vágytam, hogy felnőtt lehessek, sürgettem az időt. De most, mikor visszagondolok az önfeledt, gondatlan, vidám gyerekkorra, valami furcsa, fájdalmas sóvárgás fog el. No, nem baj. Nincs értelme bánkódni, az idő halad a maga útján, és csak annyi a dolgom, hogy mindent részletesen, alaposan megfigyeljek, hogy a visszaemlékezéseim, időutazásaim majd csodálatosak lehessenek.
A képzelet mindent megad nekünk, amit csak akarunk. Ne szabjunk határt neki.
Kommentek