Hangtalanul üvöltök, kiabálok rád, hogy vegyél észre, hogy nézz rám, hogy bátoríts. Nem hallhatod... Bármennyire is akarom, hogy tudd, hogy érezd, hogy befogadd a gondolataimat, bármennyire is akarom elmondani, amit szeretnék, a hangom visszanyelem, és maradok a csendben, a csendnek. Konokságból... Csak azért is...
Utállak, mert hagyod, hogy beszáradjon a toll, hogy kimondatlanná váljanak a szavak, hogy gyilkos ösztönné váljon az akarás. Gyűlöllek, mert keringenek bennem a szavaid, amiket úgy mondtál, hogy nem gondoltad komolyan, pedig tudtad, hogy mindig emlékezni fogok rájuk. Végeláthatatlanul vergődök, hiszen fáj, vérzik, sajog, de hagyom, ha kell... hagyom hogy emlékeztessen arra, hogy én tehetek mindenről, hogy magamnak köszönhetlek, hogy vezeklésem büntetésem.
Dühös vagyok, és megütnélek, de csak képzeletben, csak butaságból, mert igazából simogatnálak, ha hagynám magamnak, ha hagynád nekem.
Kommentek